Sorsunkat mi választjuk

A kandalló előtt gubbasztok egy óriási, mélybarna drapériába burkolt fotelben, és a gyógyteát kortyolgatom, amelyet Tekla néni kotyvasztott nekem. Különleges nyugtató főzet ez, ő maga szedte a hozzávalókat a kertjében. Mert Tekla – ahogy kislányként magamban elneveztem őt – egy valódi jóságos boszorkány. Legalábbis az én szememben. 

Sajnos már rég nem találkoztunk, és én évek óta egy képeslapot sem küldtem neki. Szégyenkezem is emiatt, de ezen a tényen már nem tudok segíteni. Meglehetősen ritkán látogattuk meg őt, mivel a családom egy habókos öregasszonyként tekintett rá, akivel nem érdemes a kapcsolatot ápolni. Pedig könnyen lehet, hogy ebben nagyot tévedtünk. Talán sokkal jobban oda kellett volna figyelni rá, és a véleményére. A tengerentúlon sokszor eszembe jutottak az intelmei, még ha nem is ezek szerint cselekedtem. De utólag mindig rájöttem, hogy hallgatnom kellett volna rá. 

– Ideje volt már eljönnöd hozzám – közli velem Tekla nénikém szárazon, miközben a közel százéves, aranyozott szélű porcelán kannából teát tölt. Kissé megszeppenve sandítok rá. Tüstént elszégyellem magam, amiért csak most látogatom meg, holott már hónapokkal ezelőtt visszatértem külföldről.
– Na, nem azért mondom, kincsem – neveti el magát, miközben elhelyezkedik a kedvenc öreg foteljában. Lábánál nagy párna hever, azon egy vöröses macska alszik összegömbölyödve. Tekla hátradől, és vár. Engem figyel, közben felcsavarja fehér haját, és kontyot formál belőle. 

Halkan beszélgetünk egy ideig, eleinte jórészt általános témákról esik szó. Csodálatos és megnyugtató, hogy nem kérdezősködik feleslegesen: nem tudakolja azt, miért éppen most jöttem el hozzá, és nem próbál felszínesen társalogni a családról. Nem halogathatom tovább, hogy miért is jöttem, de nehezemre esik belevágni. Látja rajtam a kínlódást. Jóságos, áttetszően kék szemét rám függeszti, és figyelmesen vizslatja az arcom. Úgy érzem, a vesémbe lát, és minden kusza gondolatomat kiolvassa belőle.  Arra vár, hogy én szólaljak meg elsőként.

– Elkészítenéd a horoszkópomat? – nyögöm ki végül zavartan.
Még soha nem kértem ezt tőle. Nem hökken meg. Mosolyog.
– Mit szeretnél tudni egészen pontosan?
– Mostanában annyi minden kavarog a fejemben. Rájöttem, hogy az eddigi életemben valahogy mindig rosszul csináltam valamit. Azt hiszem, eddig tévúton jártam. Elmenekültem saját magam elől, a családom elől, a gyökereim elől. Most is csak azért jöttem haza, mert az élet rákényszerített. Talán így van jól. Csak ezt megélni nagyon nehéz… - A hangom idegenül, tompán hallatszik, ahogy megszólalok. Ő türelmesen kivárja, mire akarok kilyukadni.
– Azt hittem, minden bajom ott gyökerezik, hogy a legtöbb emberrel nem tudok egy nyelven beszélni, valahogy másképpen gondolkodom. Anyámmal való kapcsolatom is ezért volt mindig nehézkes: én képtelen vagyok megérteni őt, ahogy ő sem ért engem. Úgy érzem, rossz helyen, rossz időben születtem. Sehogy sem találom a helyem. Azt várják tőlem, hogy én is olyan beszűkült módon éljek, ahogy a többség, de én erre képtelen vagyok… én egészen másra vagyok hivatott, csak azt nem tudom mire is pontosan… – fakad ki belőlem rég elfojtott bánatom.
– Szeretném tudni, hogy miért érzem úgy, hogy olyan kusza minden? Kérlek, segíts! Meg tudod mondani, hogy miért fordult fel mostanában fenekestül az életem?

Nénikém nem sieti el a választ. Sokáig csak figyelmesen, fürkészve néz. Percekre elhallgatunk. A növekvő feszültségtől sűrűsödik a levegő.
– Tekla… – szólalok meg zavaromban ismét.
– Bocsáss meg kérlek, hogy olyan hosszú idő óta nem látogattalak meg. Félreismertelek, nem akartam világosan látni, hogy mekkora tévedésben voltunk mindannyian. Már tudom, hogy nem veled van a baj, csak te másként látsz dolgokat, mint az átlagos emberek. Talán inkább mi voltunk eddig vakok, hogy észrevegyük a te igazságodat.
– Jól van, jól van, nem kell ez a mea culpa. Semmi baj – mondja lassan.
– Valójában én sosem haragudtam rátok, ahogy senkire sem. Elfogadtam, hogy nem akarjátok a társaságomat. Tényleg nem vettem zokon. Nem vagyunk egyformák. Másképpen gondolkodunk.
Elmélyülten kavargatva a csészéje tartalmát, halk hangon, de érthetően formálja a szavakat tovább:
– Az emberek nem ok nélkül olyanok, amilyenek. Mindenki hordozhat magában olyan emléksúlyokat, amikkel nehezen tud mit kezdeni. Ez lehet a te bajod is. Az a dolgunk: hogy ezeket feloldjuk, akár itt és most. Tudod, mi az a karma, hiszen régen is sokat beszéltem róla neked.
– Igen, rémlik ez a téma… Karmikus súlyok, karmikus büntetés… Az előző életeink bűnei miatt kell vezekelnünk és így tovább…
– Azért ez nem ilyen egyszerű. A karma nem feltétlenül büntetést jelent. Persze akként is megélheted, de azzal csak megnehezíted a mostani életedet, és újabb terheket rósz magadra. A karma célja sokkal inkább tapasztalatszerzés: a hibáinkat csak úgy javíthatjuk ki, ha a magunk bőrén átéljük azokat. Életünk színhelyeit, a nehézségeinket, sorsfeladatainkat bizonyos fokig mi magunk választjuk ki, amit persze gyarló földi agyunkkal elég nehéz elképzelni. Olyan ez, mint egy láthatatlan batyu, amit addig kell cipelnünk magunkkal, míg meg nem szabadulunk belőle mindentől. Tulajdonképpen leszületésünk előtt – amikor hazatérünk a Jóistenhez – mi választjuk a sorsunkat, és ehhez megkapjuk azt a személyiséget és azokat az eseményeket, amelyek az életfeladatunk megoldásához szükségesek.

Kíváncsiság ébred bennem.
– Hát ez az: honnan tudhatom, hogy mi az én feladatom az életben? Ebben az életemben? És miért érzem azt, hogy bármerre indulnék, falakba ütközök? Sokszor arra is gondoltam már, hogy rossz helyre, rossz családba születtem…
– Ez buta gondolat, már ne is haragudj – néz rám feddően.
– A karmát a leginkább a családon belül lehet feloldani. Tulajdonképpen, ha a szüleiddel megoldatlannak tűnő konfliktusaitok vannak, abból tanulhatsz a legtöbbet. Értetlenül nézek. Aztán felvillanyozódom. Talán igaza van, és éppen itt a megoldás kulcsa.
– Igen, ebben igazad lehet. – hümmögök.
– De hogyan kellene ezeket megoldani? Észrevettem, hogy legtöbbször ugyanazokat a köröket rójuk. Mintha a történelem folyton ismételné magát…
– Nos, éppen erről beszélek. A játszmáitokról, ami rétegenként rakódik egymásra és szövevényes hálót alkot. Nem is csoda, hogy egy ideje úgy érezheted; megbénít, megfojt. A megoldás egy hosszabb folyamat lesz. Már ha ezeken a dolgokon valóban változtatni akarsz. Ha szeretnéd, segítek benne, de ne felejtsd el, hogy elsősorban rajtad múlik a siker.
– Igen, nagyon szeretném, ha segítenél. Tényleg elakadtam, és kell egy kis iránymutatás.
– Kislányom, én csak annyit tehetek, hogy rámutatok dolgokra, támpontokat adok, segítek felismerni összefüggéseket… a többi rajtad múlik. De úgy látom, most már készen állsz rá – teszi hozzá komoly arccal. Majd hirtelen mozdulattal egy kis asztalkára teszi a csészét.
– Egyébként én már elkészítettem a horoszkópodat.

Meglepődök. Ő csak mosolyog.
– Mármint régebben? Nem emlékszem rá, hogy valaha is erre kértelek volna – mondom és erősen töröm a fejem, hátha mégis így volt.
– Ne vágj ilyen csodálkozó arcot. Sejtettem, hogy ezért akarsz velem találkozni, ezért előre elkészítettem. Amikor hallottam, hogy hazatértél, gondoltam, hogy előbb-utóbb el fogsz jönni hozzám. Így kellett lennie. Hatalmas fordulópontok vannak most az életedben, ezért is nagyon jó, hogy itt vagy. Most dőlhet el minden, a jövődet illetően.
– Nézd, itt van, amiről beszélek – tesz elém egy körökkel, színes vonalakkal, négyzetekkel, háromszögekkel és fura jelekkel telerajzolt papírlapot.
Ide-oda forgatom az ábrát. Mi a csuda ez? Kimondatlan kérdésemre azonnal jön a válasz:
– Ez a te horoszkópod.
Ebből tudja kiolvasni a csillagok üzenetét Tekla? De hát itt csak krikszkrakszok meg vonalak, meg apró jelek szerepelnek…
– Ha valaki tisztában van az adottságaival és figyelembe veszi a születési ábrájába kódolt lehetőségeit, könnyebben elérhet oda, ahová tartania kell. Komplex dinamikákról van szó, mert hiszen minden mindennel összefügg. Még egy jelentéktelennek tűnő találkozás is valaminek a következménye lehet, és más dolgokkal is összefügghet – kezdi a magyarázatot csillogó szemmel, átszellemült arccal Tekla.
Ebben a pillanatban fel sem fogom, hogy már csak ennek az egy mondatának is jelentősége van.
– Meg fogod látni, hogy még az anyáddal való nézeteltéréseid is okkal zajlanak. Belső lényegünk, ha úgy tetszik: tudattalan, archetipikus énünk, konfliktusokba küld bele bennünket, hogy így lehetővé tegye a gyengébb területeink fejlesztését, és ez által jobban kiteljesedjen az emberi lényünk. És itt jegyezném meg: nem használ, ha a szüleinkre kenünk minden rosszat, ami velünk történt! Tudom én jól, hogy köztetek is vég nélküliek viták. De te is lehettél volna tudatosabb, ha már az anyádnak nem sikerült. Ő úgy viselkedett veled, ahogy a legjobbnak látta, és amire képes volt. Neked lehetőséged van magasabb szinten átélni mindezt.

Döbbenten nézem Teklát. Erre igazán nem számítottam. De nénémnek igaza van, ebben is. Meglep, hogy látszólag anyám pártját fogja, hiszen ő sosem bánt vele kesztyűs kézzel. Úgy látszik, Tekla valóban felül tudott ezen emelkedni.
– Számtalan módja van annak, ahogy a szülő a kezdeti óriási gyermeki egónkat merő jó szándékkal letöri. Vannak, akik ezt a hárítást nagyszüleikig vezetik vissza. Sokszor egyszerűen azért gördítenek elénk akadályokat a szüleink, mert attól próbálnak megóvni bennünket, amin ők már átestek: például a csalódástól, amiért nekik nem sikerült megvalósítani a céljaikat, vagy akár egész élettervüket. Csak meg akarnak kímélni. Ettől persze mindenki megy a maga feje után, hiszen az a dolgunk, hogy tapasztaljunk.
– Ahogy én is megpróbáltam kitörni… – vetem közbe, és tüstént el is hallgatok.
– Igen, tettél bizonyos lépéseket. Most mégis csalódott vagy. De ne aggódj. Semmi sem volt hiábavaló: lehet, hogy neked ez a kudarc kellett ahhoz, hogy érzelmileg magadra találj, és spirituális értelemben magasabb szintre léphess. Látod: most itt vagy nálam. Azelőtt is lett volna rá lehetőséged, de nem érdekelt a tudományom. Át kellett élned pár sorsfordító életeseményt, hogy megérjél rá – mondja Tekla szinte ünnepélyesen.
Mosolyog. Én könnyezem. Az ajkamat harapdálom, hogy ne törjön ki belőlem a zokogás.
Összeölelkezünk. Úgy érzem magam, mint akit most avatnak be az élet titkos rejtelmeibe. Még pár percig halkan szipogok a meghatottságtól, és az érzelmi sokkhatástól. Néném türelmesen megvárja, hogy megnyugodjak.

Talán negyedóra telik így el, amikor megjelenik néhány éhesen miákoló macska az ablakban.
– Adta-teremtette, ostoba cicusok, nem mentek innen azonnal!
Zsörtölődve áll fel, kifordul a konyhába, ennivalót tesz ki nekik. Kisvártatva visszatér. Meggyőződik róla, hogy ismét képes vagyok teljes figyelmemet felé fordítani, majd folytatja az okításomat.
– Születésünktől fogva, mindenkinek vannak bizonyos erősségei, kifinomult és jól fejlett adottságai, amelyeknek hasznát veheti a kihívások, a konfliktusok és a problémák kezelése során. Ugyanígy mindenkinek vannak gyenge pontjai és olyan területei, amelyek fejletlenek, kevésbé jól használhatóak, folyton akadályoznak, és kihívások elé állítanak bennünket. De ez egyáltalán nem baj.
– Ezt értem, tanultam pszichológiát. Komolyabban is akartam foglalkozni vele, de nem vettek fel az egyetemre…
– Pedig itt egyértelműen látszódnak a magas szintű tanulmányok… – ráncolja a homlokát Tekla.
– Elkezdtem a főiskolát, tudod. Utána nyertem meg az ösztöndíjat, amivel New Yorkba mehettem.
– Hm, igen, a külföldi utazás is feltételezhető, nézd csak: a kilencedik ház éppen ezekről szól leghangsúlyosabban, és a Nap jele itt látható a te képletedben. Ez egyébként a hit háza, a távoli utazások és a magas szellemiség jelzője is.
Értetlenül nézek.
– Bocsánat, Tekla, de nem sokat értek abból, amiről beszélsz – szólok közbe.
– Még sohasem láttam ilyen rajzot és fogalmam sincs semmiféle házakról. Mik ezek a négyzetek és háromszögek? Miért színesek? A csillagjegyekről már hallottam, de itt rengeteg jel van még. Mik ezek? – bökök rá a papíron egy furcsa négyesre és egy másik, villámhárítóra emlékeztető jelre.
– Nagyon szívesen elmagyarázom az egészet részletesebben is, ha van rá időd – mosolyog és bólogat.

Kapok tollat és papírt, aztán csak úgy repülnek az órák. Tekla néni elemez és magyaráz, én pedig buzgón körmölök. Minden egyes mondatát fel akarom jegyezni, érteni és tudni akarom az összefüggéseket. Engem is elkap a hév: ez tényleg egy fantasztikus, csodálatos tudomány! Hiszen minden ott van a papíron, csak tudni kell olvasni a jeleket!
Néhány óra múlva már kavarog a fejem az olyan fogalmaktól, mint trigonok és konjunkció, aszcendens és holdház. Azt is megtanultam, hogy az égbolt közepét Medium Coeli elnevezéssel illetik az asztrológiában. Megtudom, hogy két személy születési horoszkópját össze is lehet hasonlítani és ezzel milyen komolyan fel lehet tárni az egymás közti kapcsolatokat. Ez különösképpen érdekel, amit el is mondok Teklának.
– A különböző fényszög-kapcsolatok bizonyos magatartási formákat valószínűsítenek az illető személy viselkedésében. Az is egyértelműen kimutatható, hogy két ember közül melyik a domináns egy kapcsolatban, és az is látszik két horoszkóp összevetésénél, hogy kettejük közül kinek mit kell a másiknak megtanítani, illetve, hogy egyáltalán mik a fő tanulási területeik. Mert azt is tudnod kell, hogy mindannyian tanítjuk ám egymást! Ki jobban, ki kevésbé, de kivétel nélkül.
– Akkor most azt is áruld el, kérlek, hogy mit látsz anyám és köztem?!
– Látszik a nagyon erős kötődés, és úgy tűnik, hogy anyád nem hiába ragaszkodik annyira hozzád: te is tanítod őt. Talán az elfogadás, befogadás az, ami nálatok a problémát jelenti.
– Sajnos valóban így van. Nem bírjuk egymás igazát, gondolkodását, életmódját elfogadni.
– Azt javaslom, hogy először próbálj meg magadban elmélyedni, harmóniát teremteni. Ha te lenyugszol és kiegyensúlyozottá válsz, ezt a többiek is érezni fogják, és magától jön majd a változás. Azt hiszem, nagyon sokat kellene meditálnod, ez segítene most a legjobban.
– Meditálni? – nézek értetlenül.
– Nem tudom, hogyan kell, és őszintén szólva, mindig is felesleges időpocsékolásnak tartottam az ilyesmit…
– Hát akkor, elsőként ezt kell megtanulod.
– De… – vágnék a szavába. Leint.
– Na jó, akkor kezdjük az elején. Ha most tőlem hazamész, az első dolgod az legyen, hogy ezt kipróbálod. Leülsz egy kényelmes fotelba. Hátradőlsz. Nem gondolsz semmire. Legalábbis megpróbálod. Befelé figyelsz. Először valószínűleg azt fogod tapasztalni, hogy minél inkább nem akarsz gondolni semmire, annál jobban kezdenek rajzani a gondolataid. Ne foglalkozz ezzel. Ha nehezen megy, tereld el a figyelmedet azzal, hogy elképzeled magad egy olyan helyen, ami tökéletesen meg tud nyugtatni, mondjuk egy szép tengerpart… Voltál már tengerparton, ugye?
– Bizonytalanul bólintok. – Jól van. Könnyebb felidézni a képet, ha hozzáképzelsz hangokat, zörejeket, illatokat… Ez biztos menni fog.
– Szóval, próbáljak befelé figyelni? – kérdezem bizonytalanul. Egyelőre nem tudom, hogy fog ez menni nekem. De elhatározom: ki fogom próbálni Tekla javaslatát. Nem veszíthetek vele semmit. Az elmém lecsendesítésére pedig valóban nagy szükségem van.
Eszembe ötlik az elmúlt hét, amikor a parkban üldögéltem, csak úgy révedeztem és jöttek, egyre csak jöttek olyan gondolatok, amelyeknek korábban még az ötlete sem merült fel bennem. Megemlítem Teklának és megerősítést kapok: igen, már ezt is meditációnak tekinthetjük!

Mindketten nagyon örülünk, mert úgy tűnik, a folyamat már elkezdődött bennem… Sejtem, hogy nehéz út áll még előttem, de legalább már van egy mesterem, akitől tanulhatok és inspirációt kaphatok.
Tekla mostantól a tanítómmá lépett elő. A "házi feladatom", a meditálás mellé kapok egy nagy halom könyvet. A legtöbb kötet az asztrológiával kapcsolatos, de van köztük számmisztikával foglalkozó, és meglepetésemre egy-két történelmi témájú könyv is. Tudom, okkal adja mindet.
– Legközelebb, amikor jössz, beszélni fogunk ezekről a könyvekről – közli velem néném, és közben biztatóan megszorítja a karom.
– Egyelőre csak fusd át őket, úgyis érezni fogod, melyik az, amelyikben alaposabban is el akarsz mélyedni. A téma meg fog találni téged. Csak a szíved hangját kövesd.
Ennyi tanulás bőven elég volt erre a délutánra, és már látom: nem fogok unatkozni a következő találkozásunkig.

********************************************************************************************************************* 

A történet folytatódik!!! (KLIKKELJ IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE