Ha a Balaton beszélni tudna…

Mindent betölt a frissen őrölt kávé erős illata. A nyitott ablakokon és teraszajtón fény és friss, hűvös levegő árad be a tóparti házba, melynek lenyűgöző méretei indokolatlannak tűnnek a számomra. 

– Igazából nem is lenne szükség a szokásos szellőztetésre, mert azt a rendszer maga megoldja. De én szeretek reggel kiállni az ajtóba, és ha a szél iránya megfelelő, idehozza a Balaton illatát. Ha tiszta az idő, egészen jól látszik innen a Tihanyi-apátság is.

– Gyere ide, ha nem hiszed – hív magához, kitárva a karjait.

Közelebb lépek, s ő finoman megperdít, így immár mindketten a Balatonra látunk. Rendkívüli, meghitt pillanat, ahogy ott állunk, miközben ő mindkét karjával átfogja a derekamat. A hajamba fúrja az arcát, úgy suttogja:

– Érzed, édesem? – Ahogy ezt kimondja, mélyet szippant a levegőből.

– Gyönyörű a látvány, valóban… de majd meghalok egy kávéért… Bocsáss meg, olyan ingerlő az illata!

Tibor elneveti magát.

– Semmi baj. Csöppnyi másnaposság, ugye? Ülj csak le. Itt kint is kellemes lesz. Ha fázol, találsz pokrócot. Azonnal hozom a kávédat. Hogy szereted? Cukorral, tejjel?

– Igen. Úgy pont jó lesz. Köszönöm – nyöszörgöm, és bágyadtan ereszkedem le a terasz egyik fonott kanapéjára. A mozgalmas éjszaka, majd a zaklatott álmom minden erőt kivett belőlem.

Tibor hamarosan visszatér. Leteszi a csészét a teraszon álló alacsony asztalkára, majd mellém ül és gyöngéden átkarol. A mozdulattól lejjebb csúszik a kölcsönvett köntös, s kivillan meztelen vállam. Gyors mozdulattal visszarántom a huncut ruhadarabot.

– Nagyon csendes vagy – állapítja meg. – Mi a gond?

Finom mozdulattal megérinti az államat, felemeli a fejemet, és mélyen a szemembe fonja tekintetét.

Elgondolkodva nézek rá. Ő már felöltözött. Lezser vászonnadrágot, tengerészcsíkos pólót visel, csak a lába mezítelen.

– Nincs semmi baj, csak próbálom feldolgozni az eseményeket… Elég fura ez az egész helyzet nekem.

– Ugyan miért? – mosolyog. – Mi ebben a furcsa? Én örülök, hogy végre megtörtént – mondja, és közelebb hajol. Az ajka már egészen közel van az arcomhoz. Finoman szájon csókol. Nehezen tudok ellenállni a kísértésnek. Közeledni kezd, de félszeg mosollyal lassan eltolom magamtól.

– Megihatom a kávét?

– Hogyne, igazad van. Idd meg gyorsan, még mielőtt egészen kihűl…

Megvárja, míg belekortyolok az italba.

– Ott tartottunk, hogy kényelmetlenül érzed magad velem… – idézi fel a szavaimat egy kicsit átforgatva. S közben komoly képet vág, de a szeme sarkában megvillan a kópéság.

– Ezt azért nem mondtam! – tiltakozom nevetve. – Én csak annyit jegyeztem meg, hogy furcsa ez a szituáció. Mégpedig azért, mert mindig van egy olyan érzés bennem, hogy sokkal többet kellene rólad tudnom, mint amit ténylegesen tudok. Mintha már száz éve ismernélek…

A mondat végét már együtt, kórusban mondjuk. Összenevetünk.

– Szóval erről van szó! – jelenti ki széles, boldog mosollyal az arcán. Szeretem így. A szélesre húzódó vigyortól nevetőráncok képződnek a szeme sarkában, s ettől ellenállhatatlannak látom.

– Te is így érzed? – kérdezem hitetlenkedve.

– Drágaságom, én az első pillanattól fogva tudom, hogy így van. Ahogy ott ültél, elveszettnek tűnve, abban a reptéri kávézóban…

– Ezért jöttél oda hozzám?

– Ezért hát. És ezért mondtam a búcsúzásnál, hogy mindenképpen találkozunk még. Mert azt akartam, hogy így legyen. Mert így kellett lennie – jelenti ki elkomolyodva.

– De akkor miért vártál olyan sokáig vele? – sóhajtok fel.

– Nem tudtam előbb jönni. Tényleg. Voltaképpen… egyszerűen csak így alakultak a dolgaim – sóhajtja, és elnéz valahova a távolba. Érzem, jobb, ha most nem szólalok meg pár percig. Inkább a környező fák csúcsára szegezem a tekintetemet.

Nem nagyon tudom, hogyan folytassam a társalgást. Ezer kérdésem lenne, de nem akarom lerohanni. Abból viszont csak nem lesz baj, ha megkérdezem, mit tervez a nap további részében.

Még mielőtt a kérdést feltenném, ő szólal meg.

– Mit gondolsz erről az egészről… és rólam? – néz a szemembe.

Tekintete mintha a fejembe próbálna hatolni. Zavarba jövök tőle, elkapom róla a pillantásomat.

– Magam sem tudom – nyögöm ki halkan.

Néhány pillanatig csak nézzük egymást némán.

– Ha ez megnyugtat, én sem értem egészen, hogy mi történik velünk. Elgondolkodva néz rám sokáig, szája szélét kisfiúsan beharapva az egyik oldalon. Aztán lassan elmosolyodik: – Nézd, itt egy egész hétvége, hogy megfejtsük ez a talányt.

Mindkét kezével kinyúl, összekulcsolódnak az az ujjaink. Újra megcsókol, az egybefonódó kezünket a hátam mögé feszíti, mintegy átölelve engem, ezáltal egészen összepréselődik a testünk. A hátam a fonott kanapé hátához nyomódik, a díszpárna sarkát a derekamban érzem. A mozdulattól éppen csak nem fájdul meg a karom. A köntös megint lecsúszik a vállamról, ő pedig a nyakamba csókol. A mozdulat itt nem ér véget. Az ajkai egyre lejjebb vándorolnak, s a köntös szárnyai kezdenek szétnyílni. Kezével határozott mozdulattal simítja végig a combomat, s én tudom: gondolatban már az este folytatását tervezi.

Felvillan bennem, hogy merjek-e tiltakozni ebben a helyzetben? Hiszen elmondhatatlanul jó volt vele tegnap – de most mégsem vágyom az újabb együttlétre. Szeretném egy kicsit rendezni a gondolataimat. Talán ő is érzékeli, hogy testem most nem ugyanúgy reagál az érintésére, mint az este, mert váratlanul enyhül a szorítása, és elenged. Tenyerével finoman a fenekemre csap.

– Öltözz fel, édes, mert ha ilyen lengén mászkálsz előttem, nem tudok semmi másra gondolni, csak arra, hogyan tegyelek újra meg újra a magamévá. Vagy ezt akarod? – incselkedik velem.

– Nem, dehogy. Sok lenne a jóból – hadarom és felmenekülök az emeletre a ruháimért. Gyorsan kikapok a táskámból egy felül zárt, lábszárközépig érő, nyomott mintás ruhát. Szándékosan szolidabban öltözök fel, mint tegnap este. Ne érhessen az a vád, hogy túlságosan kihívó lennék…

Visszafelé már nem sietek annyira. A hálószobában sokáig időzöm: alaposan szemügyre veszem az antik bútordarabokat, s a falakat díszítő fegyvereket. A tegezen és íjakon kívül van ott még láncos buzogány és kopja, s még egy nemesi címer is ékeskedik éppen a szemöldökfa fölött. Lábujjhegyen pipiskedve próbálom kivenni a szöveget, de bárhogy igyekszem, nem sikerül elolvasni a rajta lévő feliratot.

Tibor közben elunja magát. Hallom, hogy szólít, és elindul felfelé a lépcsőn. Ez jó alkalom lehetne arra, hogy alaposan kifaggassam a "kincseiről", de nincs hozzá merszem. Nem illendő vendégségben ilyen mustrát tartani a házigazda személyes tárgyai körében.

– Máris jövök – válaszolom gyorsan, s már indulok is lefelé. Közben a gyomrom megkondul.

A lépcső közepén találkozunk.

– Te nem vagy éhes?

– Dehogynem, szívem. Enni kellene valamit – ért velem egyet. Lehajol, könnyed csókot lehel az ajkamra, majd kézen fog, és együtt lépdelünk lefelé.

Körülnézünk a konyhában. A pulton csak egy tejes doboz, és pár fonnyadt alma árválkodik. A hűtőszekrény is üresen kong. A mosogató fölötti szekrényben is csupán néhány alapélelmiszert találok: liszt, cukor, rizs, fűszerek és némi keksz, meg kétszersült.

– Nem sűrűn étkezel itt, igaz? Főzni se szokott itt senki?

– Ritkán vagyok itthon.

– És olyankor mit eszel? Útközben gondoskodsz az ételről?

– Valahogy úgy.

– És most ilyesmire nem jutott idő, mert velem együtt jöttél…– állapítom meg letörten. A gyomrom immár hangosan követeli a jussát.

– Nos, igen… – kuncog. Csodálkozva nézek rá.

– Te most mulatsz rajtam!

– Csak egy picit. Aranyos vagy, ahogy kutakodsz az üres konyhában. Nagyon éhes lehetsz!

– Az is vagyok!

– Ne keseredj el egészen: elárulom, van még itt egy kamra is. Gyere, megmutatom. Ott biztosan találsz némi reggelinek való alapanyagot.

A titkos élelmiszerraktár, ahogy elnevezem magamban, csakugyan reményt keltő hozzávalókat rejt. Találok végre tojást is. Jól esne egy rántotta, de nincs kenyerünk. Néhány palacsintát viszont gyorsan össze tudnék ütni, ahhoz minden hozzávaló adott.

– Palacsintát, reggelire?!? Ezt a szokást a tengerentúlról hoztad? – kérdezi fanyalogva.

– Nem az amerikai típusú vastag tésztás palacsintára gondolok, azt nem szeretem. De miért ne ehetnénk pár darab hagyományos palacsintát? Vagy esetleg van jobb ötleted? Kenyeret nem tudok sütni tíz perc alatt… És én már nagyon éhes vagyok, te talán nem? Egyébként is, tizenegy múlt, tehát igazából akár korai ebédnek is betudhatjuk.

Végül ő örül a legjobban a finom tésztának, befal vagy négyet, az első darabot csak úgy natúrban, üresen. A kamrában kakaót, lekvárt és mézet is találunk az ízesítéshez. A konyhapulthoz állított magas bárszékeken kucorogva eszünk. Tibor kedvtelve legelteti rajtam a szemét.

– Más ételeket is szoktál készíteni? Elkápráztathatnál néha…

– Tudok főzni, ha érdekel. Bár ritkán szoktam.

Pajkos fény villan meg a szemében.

– Kellene ide valaki, aki rendben tartja a házat. Hogy máskor ne fordulhasson elő itthon élelmiszerhiány – mondja évődve.

– Takarítónőt nem akarsz?! – felelem huncut félmosollyal. Kezd a társalgás érdekes fordulatot venni. Persze, nyilván csak viccel. Vajon az előző mondatok arról árulkodnak, hogy komolyabb szerepet is szívesen szánna nekem az életében?

A közelmúlt történései, a lenyűgöző körülmények, s a ma reggeli felfokozott érzelmi állapot egy kissé megszédít. Bár minden olyan valószínűtlenül zajlik, egy kicsit jó volna hinni benne. Tudom: hamarosan véget fog érni ez a szép illúzió, de még nem akarok felébredni belőle.

– Tudod-e, mit tervezek a mai napra? – szólal meg hirtelen Tibor.

Természetesen fogalmam sincs róla. Várakozásteljesen nézek rá.

– Ezen a hétvégén tartják az évadnyitó balatoni vitorlásversenyt. Füredről indul, és oda is érkeznek vissza a résztvevők. Arra gondoltam, hogy odamehetnénk.

Felcsillan a szemem. Ez valóban érdekes programnak ígérkezik. Ráadásul ez is azt bizonyítja, hogy Tibor végre meg akar mutatni másoknak is. Tehát talán hosszabb távon is tervez velem… Legalábbis minden jel erre mutat. Szeretnék ebben hinni. Bár továbbra is meglehetősen gyors nekem ez a tempó, nem törődöm azzal, hogy a kételkedő lelkem bajsejtelemmel gyötör.

– Hű, ez izgalmasan hangzik – villantok széles mosolyt a férfira. Erre elragadja a lelkesedés, és széles mozdulatokkal kezdi magyarázni, mit kell tudni a balatoni regattákról, a hajózási idényről és hasonlókról. Tudása lenyűgöz, de egy idő után elvesztem az érdeklődésemet: sokkal jobban izgatna már maga a látvány.

– Egy másfél-két órás hajózás során a matrózok akár több kilót fogynak, pedig két-három liter vizet is megisznak a verseny ideje alatt!

Tibor ekkor hirtelen az órájára pillant.

– Hűha, indulnunk kell. Délben rajtolnak a hajók.

Gyorsan összekapjunk magunkat. Csupán háromnegyed óránk maradt, hogy odaérjünk. Légvonalban a két tóparti város között nincs nagy távolság, de köztük van a Balaton víztömege… Kocsiba pattanunk. Talán még éppen elérjük a kompot. Csupán néhány utcányira vagyunk a kikötőtől. Csakhogy leparkolni nem egyszerű: különféle árusok bódésorai és lezárt utcácskák gördítenek akadályt elénk. Tibor profin megoldja: látszik, hogy jól ismeri a környéket. Egy elhanyagolt nyaraló előtt találunk helyet az autónak. Kiugrunk belőle, Tibor kézen ragad, s a kocsitól a kikötőig futva tesszük meg az utolsó métereket. Az utolsó percben sikerül feljutni a hajóra.

– Le fogjuk késni a startot – nézi az óráját homlokráncolva.

– Még vagy egy óra, míg a hajó megteszi az utat. Nincs közvetlen járat. Több helyen is meg kell állnunk.

– Sajnálom… Így nem sokat fogunk látni a versenyből.

– Semmi gond. Megoldjuk, hogy ne maradjunk le a legjobb pillanatokról. – Rám kacsint, s már elő is kapja a mobilját. A hajó másik felébe sétál telefonálni, hátha ott kisebb a zaj. A beszélgetés biztosan eredményes volt, mert elégedetten vigyorogva tér vissza hozzám.

– Minden rendben. Itt az ideje, hogy élvezzük a balatoni hajókázást!

Tihanyban egy ideig várakoznunk kell, de a félszigetet megkerülve már látni a füredi kikötőben várakozó hajók seregét. Ahogy végre közeledünk a verseny kiindulópontjához, egyre nagyobb izgatottság fog el. Tibor is nagyon lelkes, folyton mutogat valamit. A startot persze lekéssük – de talán így még jobban is jártunk: a hajóról nagyszerű és izgalmas látni, ahogy a versenyzők megindulnak Balatonkenese irányába, és a vitorlások hada a vizet hasítja. A parton összegyűlt szemlélők hada és a hajó utasai egyaránt tapsolva, kiabálva üdvözlik az elhúzó hajórajt.

Végre behajózunk a kikötőbe. Amikor ismét szilárd talajt érzünk a lábaink alatt, a kikötői sétányon futva indulunk el az elhúzó hajók után.

– Lemaradtunk – sóhajtom rezignáltan.

– Ne aggódj, várd ki a végét! Most következik a meglepetés – villant rám egy lenyűgöző mosolyt, és ismét mobilt ragad.

Ha valaki azt képzeli, mint eleinte én is, hogy egy ilyen megmérettetés a nézők számára élvezhetetlen volna, az nagyon téved. Gyönyörű látvány a több száz fehér vitorla a partról is, de még inkább az a levegőből. Tibornak és pilóta barátjának köszönhetően ezt is megtapasztalhatom. Egy újabb rövid telefonbeszélgetést követően egy közeli zöld tér felé vesszük az irányt, ahonnan folyamatos kelepelő zúgás hallatszik, egyre hangosabban. Egy helikopter áll ott, s mint kiderül, éppen ránk vár. Ez volt hát a meglepetés! Nem találok szavakat, de nem is kell beszélnem, a gép zaja amúgy is elnyomja a hangunkat.

Ahogy a helikopterrel a fák fölé emelkedünk, félelemmel vegyes izgatottság lesz úrrá rajtam. Felülmúlhatatlan élmény, amikor az apró fehér pettyekkel tarkított csillogó víztükör fölé emelkedik a gép. Fülvédőben, a rotor hangjától kissé megsüketülve, tátogva, csillogó szemmel mutogatjuk egymásnak a hajókat. A Balaton-felvidék gondosan megművelt földjei színes abroszként terültek el alattunk. A tájképet csak a sötétzöld erdőkkel borított egykori vulkánok kúpjai szakítják meg néhol. A magasból mindez leírhatatlanul szép látvány. Nyugati irányban olykor a Zala, keletre nézve a Duna kígyózó vonalát pillantom meg. Dél felé tekintve a Somogyi-dombság végéig ellátni, s a Mecsek púpját is látni vélem a távolban sötétleni. De a tó maga leggyönyörűbb azzal a sejtelmes, változatos egyedi színvilágával, ahogy hosszan elnyúlik a látóhatár széléig.

Mennyire szeretem ezt a tájat! Hazatértem óta sokadszor teszem fel magamnak a kérdést: hogy voltam képes ezt az országot évekre elhagyni? S végül hazahozott az élet, mert mégis itt van dolgom, és én ennek ebben a pillanatban elmondhatatlanul örülök.

Közelebb kerülünk a hajórajhoz. Némelyik csapatnak már a látványa is megdöbbentő: a legénység tagjai még véletlenül sem henyélnek: a vitorlás peremén állnak vagy a kötelekbe kapaszkodva próbálnak a szél nyomása ellen dolgozni. Eszembe jut, mit mondott Tibor indulás előtt: "egy másfél-két órás hajózás során a matrózok akár több kilót fogynak". Valóban kemény munka lehet megtartani az erős szélben hatalmasra dagadt vitorlákat.

A regatta után a szervezők egy kis fogadást rendeznek. Kiderül, hogy mi is hivatalosak vagyunk rá. Pontosabban Tibor – ő pedig visz magával engem is. Amikor ezt megtudom, az első gondolatom az, hogy elutasítom a meghívását. Hiszen megfelelő öltözékem sincs egy ilyen eseményen való részvételhez. De hiába korholom, hogy miért nem szólt előre, ő csak nevet, és biztosít arról, hogy ez nem jelent problémát. Igaza van: bár vannak koktélruhába bújt nők a partin, a legtöbben inkább a kényelmi szempontokat részesítették előnyben. Így az én könnyű tavaszi ruhám és a fölé húzott hófehér kötött kardigánom tökéletesen illeszkedik a sorba.

Mivel senkit sem ismerek, nehéz beszélgetésbe elegyednem a társaság tagjaival. Tehát inkább megfigyelő álláspontra helyezkedem. Tibor nagyon tapintatos velem: nem hagy sokáig magamra, és igyekszik mindenkivel csak röviden szót váltani. Rájövök: valójában csak udvariasságból vagyunk itt. Talán valóban meg akar mutatni az ismerőseinek, vagy éppen ellenkezőleg: engem akar lenyűgözni. Ezen a téren persze már rég sikerrel járt. Azt azonban nem hiszem, hogy nagy társasági életre vágynék. Remélem, hogy a maihoz hasonló forgatag Tibor számára sem szokványos, és főleg nem túl sűrűn előforduló esemény. Imponál ugyan, de riaszt is ez az életforma. Bizonytalannak és ostobának érzem magam, holott csak a társasági élet íratlan szabályaival nem vagyok tisztában.

A szokatlan körülmények, a sok izgalom, az erős napfény és a szél sok energiát kivettek belőlem; csakhamar elpilledek. Szerencsére Tibor sem akar túl sokáig maradni, hamarosan elköszönünk. A kompjárathoz is igazodnunk kell.

A visszafelé tartó hajóúton már jóval kevesebben utaznak, mint délelőtt. A komphajó végében ücsörgünk, s én fázósan húzom össze magamon a kardigánt.

Tibor átfogja a vállamat, s ettől már kicsit kevéssé érzem a feltámadó balatoni szél erejét.

– Mi a baj, kicsim?

– Elfáradtam… És nagyon fázom.

– Azt látom. Sajnos ebben az évszakban gyorsan változik az időjárás…

– Tudom. Azért is hoztam a kardigánt… De most egy harisnyanadrágnak örülnék igazán.

– Sajnos ebben nem segíthetek… Másban viszont a rendelkezésedre állok. Szundíthatsz a vállamon, ha akarod. Nos?

Hálás mosollyal bújok hozzá még szorosabban.

– Megint nagyon szótlan vagy – állapítja meg Tibor, amikor végül leállítja az autót a ház előtt. – Még mindig fáradt vagy?

– Igen. Ez az egész… olyan hihetetlen. Azt hiszem, kicsit sok volt az inger egyszerre. Nem bánnád, ha most lezuhanyoznék és lefeküdnék?

Csalódottság látszik rajta.

– Azt hittem, jól érezted magad.

– Igen, így van. De tényleg nagyon kimerültem. Egy kicsit lepihennék.

– Jól van, akkor tegyél így. Nekem tulajdonképpen amúgy is el kell intéznem pár telefont.

Kivonulok a teraszra néhány pokróccal és egy díszpárnával, amit a kanapéról emeltem el. Nem szándékozom estig durmolni, csak egy rövid időre akarom vízszintesbe tenni magam. Nem is kifejezetten a fáradtság miatt: szeretném egy kicsit rendezni a gondolataimat.

Időközben Tibor valóban telefont ragad, s én fél szemmel hunyorítva látom a terasz üvegajtaján keresztül, ahogy eltűnik a földszinti fürdőszobában.

Állig felhúzott takarókkal, mozdulatlanságba merevedve fekszem, majd a hűvös esti szellő és a partin elfogyasztott könnyű asztali borok hatására csakhamar álomba merülök. S a visszatérő múltbeli képek ismét megtalálnak. 

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha szívesen elolvasnád az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTINTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE