Elzárt mennyország

Sötét, hosszú folyón egy kislány szalad. Rémülten, tanácstalanul. Nem több mint három-négy éves lehet. Hirtelen egy csuklyás férfi lép elő a sötétből. Fegyvertelen, a szándéka békés, a gyermek mégis megijed. A férfi leguggol hozzá...

– Ne félj, veled megyek. – mondja halkan. Kézen fogja a lányt. Bár az arca nem látható, de a meleg tenyere bizalmat ébreszt a gyermekben. Egy üres utcára érnek. Furcsa házak között vezet az út: az épületek folyamatosan változtatják az alakjukat. Hol összeépülnek, és furcsa formákat öltenek, változtatják méretüket. A falak hol eltávolodnak, közelebb húzódnak egymáshoz.

A férfi és a kislány végül elérnek egy óriási, díszes kaput. Nagyon rég állhat a helyén, ódon korát repedések százai sejtetik. Egy nagy, fenyegetően vicsorgó kutya őrzi. Az állat feszült figyelemmel feszíti meg az izmait, készen a támadásra.

A férfi meglendíti a karját, de nem bántja az állatot. Ellenkezőleg. Váratlan mozdulattal megvakarja a füle tövét. Odahajol, súg neki valamit. Az eb meghunyászkodva leül, a farkát csóválja. Némán kinyílik a kapu. Hosszú, sejtelmes folyosókon vezet az út tovább.

Egy nagy terembe ér a furcsa pár. A falakon tükrök vannak. Mindenfélék. Díszesek, kopottak, fénylők és töredezettek. A tükrökbe nézve különböző arcok néznek vissza a kislányra. Férfiak és nők, idősek és fiatalok. Az öltözetük a legkülönfélébb történelmi korokat idézi. A terem túlsó végén, a legújabb és legkisebb tükörben, a kislány önmagát pillantja meg – és ekkor jövök rá: Én vagyok az!

A férfi keze tovább húzza a kezem, finoman, lágyan. Megint egy hosszú folyosón keresztül haladunk, aminek sehol sem akart vége szakadni. A helyiség telis-tele van régi festményekkel, fotókkal. A férfi menet közben időnként magyaráz és rámutat egyik-másik képre. De nem értem, amit mond. Néha az az érzésem, hogy ott akar tartani magánál, mert valahogy összetartozunk. Mégis elveszítem őt.

A következő pillanatban ismét egyedül ballagok a házak között. Zavart és kába vagyok. Semmit nem értek. Úgy érzem, mintha sok idő telt volna el. Végignézek magamon, és úgy tűnik, megnőttem valamelyest. Még mindig gyerek vagyok – de a lábamon pántos gyerekszandál feszül.

A házak közepén egy kis nyitott térre találok. Áll ott egy édességbolt, a világ összes finomságával, és mindegyiket megkóstolhatnám, bármennyi az enyém lehetne belőle – de én nem kérek belőlük. Az álom itt ismét megszakadni látszott – de aztán megint egy nagy ugrással folytatódott. A történetben én addigra mindig felnőttem. Hólepett házak között sétálgatva, egy vastag kabátba burkolódzó, havat lapátoló idős bácsihoz jutok el. Félhomályos az éjszaka, csak a csillagok fénye világít, a Holdat felhő takarja el. Amikor az öregember felnéz, tudom, hogy ő az a férfi, aki a házak során keresztül vezetett korábban.

Nagyon szomorúnak tűnik, az arcából most sem látok sokat. Felém bólint, de nem mond semmit. Csak állok és várakozón bámulom őt. Kérdezni szeretnék, de nincs rá módom, mert itt mindig vége szakad a megelevenedő képsoroknak, anélkül, hogy bármi kiderülne, vagy más szereplőkkel találkoznék.

***

Gyermekként sokszor álmodtam erről és más visszatérő vízióm is volt, amelyek akkor nagyon valóságosnak tűntek. Amikor bárkinek ezekről beszámoltam, a környezetemben szinte az összes felnőtt csak csóválta a fejét, vagy rosszabb esetben meg is szidott, amiért ilyen ostobaságokkal foglalkozom. Kivéve apai nagynénémet, Tekla nénit, akit egyébként az egész család bolond, különc vénasszonynak tartott. Az álmaimat megfejteni ő sem tudta, de legalább komolyan vette, és megpróbált támpontokat adni a megértésükhöz. Mert – ahogy mondta – mindenki saját maga tudja a legjobban értelmezni a saját álmait, a saját élete, vágyai, gondolatai és az őt ért események tükrében.

– Az álmok a szimbólumok nyelvén beszélnek. Egy-egy kép egészen mást jelenthet a különböző életutak tükrében. – állította. Szavai mély nyomokat hagytak bennem, bár a valódi értelmüket akkoriban még nem tudtam megfejteni.

Tekla soha nem volt hivatalos a nagyobb családi rendezvényekre, és nagyon ritkán mentünk el hozzá látogatóba. Távol is élt tőlünk, vidéken, egy romos villában, amit hatalmas, elvadult kert vett körül, amelyben megszámlálhatatlan macska élt. Hogy ezek Tekla macskái voltak-e, vagy egyszerűen csak odaszoktak a csodálatos "vadonba", soha nem derült ki. Furcsa személyisége volt, de engem mindig megnyugtatott a közelsége: talán éppen azért, mert az életmódja, lassú, megnyugtató beszédtempója, hanghordozása teljes mértékben eltért az általam ismert emberekétől.

Tizenkét éves koromban néhány napot nála tölthettem. Különös oka volt ennek: influenzajárvány támadta meg az egész városi rokonságot, ezért a szüleim úgy döntöttek: egy időre vidékre küldenek, hátha akkor én megúszom a betegséget. Nem is vert le a láz, hála Tekla néni különleges gyógyfőzeteinek, amelyekkel egész idő alatt traktált. Mindegyiknek el is magyarázta a hatását, s még azt is, melyik növényt mikor és hogyan érdemes leszedni. Sajnos nem figyeltem rá eléggé, amit már nagyon bánok. Évszázados bölcsességet és tudást hordozott magában ez az alacsony termetű, egykor mutatós külsejű, törékeny csontú asszony, akinek vékony, szinte fehér, pergamenszerű bőr borította az arcát. A korát senki nem tudta pontosan, de már anyám gyerekkorában is túlhaladta az élete delét.

Bár gyerekként a felét sem értettem a magyarázatainak, kedvemre volt, hogy komolyan vett, felnőttként bánt velem. A környezetemből ő egyedül. Jól éreztem magam Tekla házában, habár a kert éjjel meglehetősen félelmetes helynek tűnt számomra. A macskák közül néhánnyal viszont nagyon összebarátkoztam.

Tekla magáról nem beszélt, de szívesen lapozgatta velem a családi fotóalbumokat és sokat mesélt a szélesebb rokonságról is. Sok régi történetet elevenített fel. Némelyikről korábban soha nem hallottam, vagy ha igen, ő teljesen új nézőpontból világított rá dolgokra. Megértettem például, hogy Tihamér bácsikám és az öccse, Tamás közötti folytonos viszálykodás milyen családi gyökerekre vezethető vissza. Sőt, Tekla ennél mélyebb okokra is megpróbált utalni, előző életek tanításairól és hasonlókról beszélt, de mindebből akkor nem sokat értettem meg. Ő azonban nagyon mélyen hitt abban, hogy léteznek életek során átívelő lélekkapcsolatok, amelyeknek következményei vannak – és ezeknek meg kell történniük valamely következő életünk folyamán.

Hitte, hogy vannak olyan emberek az életünkben, akikkel egyszerűen muszáj megismerkednünk, és ha másért nem is, akkor valószínűleg azért, hogy az elválásból tanuljunk. Tőle tanultam meg, hogy az emberi élet nem más, mint szüntelen tanulás, tapasztalatszerzés másoktól, melynek során ismeretet, bölcsességet igyekszünk magunkba szívni, mert akárhová tartunk is a világban, akármerre visz az utunk, mindig lesz valaki, akitől tanulni tudunk. Ő vezetett rá arra a felismerésre, hogy a karmikus kapcsolatok felismerése mennyire fontos.
– Soha nem tudhatjuk, hogy egy illetőnek milyen dolga lesz velünk a későbbi életeinkben. Azt viszont olykor sejteni lehet, hogy valakivel már régóta tartó kapocs fűz össze bennünket. De hogy ez jó vagy rossz? Nehéz megítélni. Sokszor később sem jövünk rá annak a jelentőségére, hogy milyen fontos szerepet is töltött be ez a valaki az életünkben. – mondogatta.

Az élet groteszk tréfája az, hogy igazán csak akkor tanuljuk meg értékelni a másik embert, illetve a másik ember szerepét az életünkben, amikor az már nincs velünk. De ha igazán fontos nekünk, akkor az emléke el fog kísérni egész életünkben. Tekla ilyen ember volt. Szerencsémre, felnőtt koromban is volt lehetőségem értékes, kincset érő beszélgetéseket folytatni vele. Azonban a gondtalan, felelőtlen gyermekkor évei és a valódi értelem szikrájának fellobbanása között sok időnek kellett eltelnie. Addig csak sodródtam, ide-oda kapkodtam útkeresésem során.

Sok sorsfordító esemény következett be az életemben, amelyek a személyiségem mélyebb bugyraiból hoztak elő emlékképeket, érzéseket és úgy járultak hozzá a lelki fejlődésemhez, hogy akkor még fel sem fogtam, mi történik velem. S a mélyben rejlő érzések és esszenciák egyszer csak elkezdtek a felszínre törni – és ismét éjjelente üzentek. El kellett hát gondolkodnom azon, hogy mi is az álmaim üzenete? Mi az az életemben nehezen feldolgozható dolog, ami ilyen módon konvertálódik fantáziaképekké? S miért álmodom sokszor ugyanarról?

Tíz-tizennégy éves koromban megsokasodtak a semmibe vezető sínpárokról, vagy éppen vágtató lovas hordákról szóló álmaim. Titokban utána olvasva a témának – hiszen otthon nem díjazták, ha ilyesmivel foglalkoztam – idővel úgy értelmeztem, hogy a jövőtől való félelem és a nagyobb szabadság iránti vágy hozhatta elő bennem ezeket az ismétlődő képeket.

Ebben az időben távol éltem Teklától, s nem volt kitől közvetlenül segítséget kérnem. De egyre többet olvastam erről a témáról, és megpróbáltam megfejteni az álmaim szimbólumait. Sajnos eleinte sokszor elkövettem azt a hibát, hogy túl hamar ébredtem fel, mert nagyon ráfókuszáltam az álom egyes részleteire. Később megtanultam, hogy sohasem szabad az álombeli események közben egy pontra sokáig nézni, mert az álmodás során történő gyors szemmozgás ezzel megszűnik, és így az álom is véget ér. Ezért sokáig hiába akart a tudattalanom így üzenni nekem.

Más okom is volt, ami eltávolított az álmaim értelmének kutatásától. Közvetlen környezetem, s főleg a racionalitások talaján szilárdan álló édesanyám nem díjazta az efféle "lelkizéseimet", ezért egyre idegenebbnek kezdtem érezni a családomat. Döntenem kellett: én is a kiközösített Tekla néni sorsára jutok, és mindenki elfordul tőlem – vagy megadom magam, és megpróbálom a többség véleményét a magamévá tenni. Sajnos ekkor még nagyon fiatal, és túl gyáva voltam ahhoz, hogy az igazság oldalára álljak. Pedig az igazság akkor is igazság, ha csak egy ember mondja ki. Sőt, akkor is, ha senki sem…

Egy szárnyait bontogató kamasznak ugyan lázadnia kell, de mégis félig gyerek még – s egy lány az anyjától várja a példát, neki akar megfelelni. Bár egyre többször keveredtünk egymással vitába aprócseprő dolgokon, mégis legfőbb szándékom az volt, hogy az ő elvárásainak megfeleljek. Ehhez azonban túlságosan eltérő volt a személyiségünk. Anyám mindenáron a saját elképzelései szerint próbált nevelni, és sosem értette, hogy engem miért nem azok a dolgok érdekelnek, amelyek a számára annyira fontosak.

Kisgyermekként még ellenkezés nélkül vettem részt minden hétvégén a miséken, de később megpróbáltam megérteni, mi értelme az egésznek. Rendesen eljártam hittanórákra, és igyekeztem jól viselkedni. A dolgok azonban nem álltak össze: ahogy az értelmem egyre inkább kinyílt, egyre több kérdésem támadt, és ezekre sem anyám, sem a hittantanár, de még az idős lelkészünk sem tudott megfelelő választ adni. A templomba járás egy idő után kiüresedett, felesleges rituálé lett a szememben, amelyet már kényszernek értem meg. Mind több vita követte egymást, s egyre kevésbé értem jól magam a bőrömben. Mindeközben zavarosnak tűnő, hol kusza, hol összefüggő álmaim egyre sokasodtak, hiába próbáltam küzdeni ellenük.

Szomjaztam az elismerésre. A tanulásban próbáltam kiteljesedni, ott legalább könnyen sikereket arattam, s igyekeztem megzabolázni a képzeletemet. Ezzel pedig tudtomon kívül személyiséget cseréltem. Önnön börtönébe zártam a lelkemet. Mivel nem hittem eléggé az álmok jelentőségében és nem foglalkoztam velük, egy idő után elértem azt, hogy nem álmodtam – jobban mondva, reggelre el is felejtettem a többségüket. De ha nem hiszünk valamiben, attól még könnyen lehet, hogy a végén igaznak bizonyul, és be kell látnunk: az összefüggések bonyolultabbak lehetnek, mint ahogy azt mi fel tudjuk fogni. Sokszor a szemünk előtt van az is, amit nem látunk, és minden kérdésünkre létezik jó válasz – de nem akarjuk elfogadni.

Mivel makacsul elutasítottam az álmaimat, egy idő után ez a csatorna már nem működött, nem kaptam több üzenetet magasabb tudatsíkokról. Nem hiányoltam őket. Csakhogy mégsem volt minden rendben… Valahogy évről évre nyugtalanabbnak éreztem magam. Sehol nem találtam a helyem, s mire a felnőttkor küszöbére értem, egészen összezavarodtam. Fogalmam sem volt, mi dolgom a világban, merre menjek, milyen pályát válasszak. Ez nem egy szokványos kamaszkori identitásválság volt – inkább a gyökértelenség érzése.

Sok időnek kellett még eltelnie ahhoz, hogy felismerjem létem valódi minőségeit és rejtett feladatait. Ekkor még nem láttam a kiutat helyzetemből. Ami azt illeti, önmagamat sem ismertem eléggé, mert ekkoriban még nem nyílt fel a szemem az élet valódi értékei iránt. De ma már tudom: életünkben minden nehéz feladat és találkozás egyetlen célt szolgál: a fejlődést...

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha látni szeretnéd az összes közzétett fejezetet!))

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során. 
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.  

IDE KATTNTVA  EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŐ KIADÁSBAN VAGY ONLINE