A kör bezárul

A kör bezárul

Szerencsés az, aki idejében észreveszi, milyen csodálatos lehetőséget tárt elé a Sors, ha alkalma nyílik felismerni, újraélni, másképpen lejátszani egy – valamikor elrontott – karmikus szituációt. Tekla tanítása felnyitotta a szememet, s most tisztán látom: valamely előző életünkben biztosan közünk volt egymáshoz.

Ahogy nénikém mondta: "Soha nem tudhatjuk egy találkozás legelején, hogy milyen szerepe lehet a későbbi életünkben. S előfordul, hogy később sem ismerjük fel, hogy akit barátunknak vagy szeretőnknek, vagy Isten tudja, épp minek is nevezünk, milyen fontos szerepet is tölt be az életünkben…"

Most már megértem, hogy lezáratlan ügyünk, feloldatlan konfliktusunk lehetett, ezért kellett újból találkoznunk Tiborral. De mire megyek ezzel a felismeréssel, ha ezúttal sem sikerült rendeznünk a dolgainkat? 

A karma törvényszerűségei szerint az emberek életük során sokszor találkozhatnak olyan lélektárssal, akivel kölcsönösen tanulhatnak egymástól, vagy éppen jóvátehetik a korábbi bűneiket. Sokszor az újra és újra visszatérő, sorsszerű feladataink megértésével máris előrébb léphetük a sorsunk útján. Ám ez nem elég: meg is kell kísérelnünk rendbe hozni ezeket a kapcsolatainkat. Éppen ezt hibáztam el: nem adtam elég időt Tibornak, és kettőnknek, hogy jobban megismerjük egymást, s rájöjjünk, mi a közös feladatunk.

Észbe kapok: be kell fejeznem a tipródást, mert ezektől a gondolatoktól kezdek belesüppedni az önsajnálat mocsarába. Paradox módon talán éppen ez segít rajtam, ahogy már máskor is: amikor a belső, lelki pokol legmélyére jut az ember, onnan már csak fölfelé visz az út.

Talán most jót tenne egy kis mozgás! A természet a legjobb terápia. A friss levegő a gondolataimat is megtisztítaná. Úgy határozok, hogy sétálni megyek. A téli fák látványa megkapó, s alig várom, hogy odakint is készítsek néhány szép fotót.

Az öltözködéssel nem kell sokat bajlódnom: az erkélyre is melegen felöltöztem. Vastag pufi papucsomat hótaposó csizmára cserélem, és dzsekimre egy vízhatlan anorákot húzok. Eszembe jut a kutyás fiú.

Szívesen szaladgálnék én is egy odaadó kutyussal az erdőben! Egy kutya biztonságérzetet is ad az embernek. De mivel házőrző nem tartozik a bérleményhez, egyedül kell nekivágnom az erdőnek.

A turistajelzéseket figyelmen kívül hagyom, nem szándékozom messzire bóklászni a település szélső házaitól. Szerencsére a közelben több jó tájékozódási pont is adott, kezdve a templom tornyától a Trianon-emlékmű kilátójáig. A lombjukat elveszített fák csupasz ágai között mindkettő messziről is jól látható.

Az emberek általában azt gondolják, hogy egy decemberi túra alatt nem sok állattal fognak találkozni, hiszen többségük téli álmát alussza. Ám enyhe most még a tél. Izgatottan fedezem fel, hogy néhány apró rágcsálónyomon kívül őzek patalenyomatait is látom a csaknem kiszáradt patakmeder alján. Egy helyen sok nagy szikla hever szanaszét, és óriási mohatelepek lepik el a legtöbbjüket. Szinte tavaszi zöldbe borítják a patakpartot.

Itt megint muszáj megállnom fotózni. Ahogy a mohával lepett óriási kövek mellett guggolok, egyszer csak halk nesz üti meg a fülemet. Odapillantok, és levegőt is alig merek venni. Két őz áll ott, a patak alján megcsillanó vízből próbálnak inni. Mintha Bambi és a mamája állnának előttem… Persze, a pillanat varázsa gyorsan elillan, amikor véletlenül egy száraz ágra lépek, és az nagyot reccsen, megtörve az erdő csöndjét. A két riadt állat egy szempillantás alatt árkon-bokron túl van. Addigra azonban pár kép már készül róluk. Elégedetten indulok hazafelé.

A varázslatból felocsúdva meglepetten észlelem, hogy nemrég a szél megélénkült, s az időjárás is kezd jóval hidegebbre fordulni. Támad az igazi tél? Felfelé tekintek, s ekkor látom, hogy már az égbolt sem olyan kedves arcát mutatja, mint amikor nekivágtam az erdőnek úgy másfél órával ezelőtt.

Vajon mekkora távolságra kerültem a községtől? Úgy sejtem, nem jöhettem el túl messzire, hiszen a fényképezés foglalt le, nem a haladás sebessége. De a megfelelő irányban sem vagyok egészen biztos. A tornyosuló, ijesztően feketéllő felhőkön a napsugarak alig szűrődnek már át. Bár az órám szerint még fél négy sincs, olyan sötét kezd lenni, mintha estébe fordult volna az idő. Egy kis időre elvonulnak a felhők a már csak gyengén pislákoló téli nap fénye elől. Ekkor egy pillanatra mintha az emlékmű tetejét látnám megcsillanni. Arrafelé indulok, egyre gyorsabb sebességre kapcsolva. Időnként aggódva felpillantok a fejem fölött gyülekező felhőkre.

Még nem érek el az erdő széléig, amikor havazni kezd.
Eleinte lassan, puhán hull a hó, majd egyre sűrűbbé válik, s percek alatt eltünteti a nyomokat, amelyeket magam mögött hagytam. A szél még hidegebbnek érződik, ahogy a ruhám a gyors haladásban az izzadságtól egyre nyirkosabbá válik. Szidom magamat, hogy miért nem figyeltem jobban? Futólépésre kapcsolok, pedig nagyon kimerültnek érzem magam. Jó volna valahol menedéket lelni. De itt fönt a hegyen már kevés ház akad. A sűrű hóesés és a növekvő sötétség nem segít rajtam. Lámpát nem hoztam magammal, hiszen nem akartam estig maradni. A vadállatoktól nem félek, ők is a saját bőrüket mentik most. A telefonommal próbálok világítani, de a keskeny fénypászmának kevés haszna van egy sötét erdőben… Azért talán mégis! Észreveszem, hogy a közelben egy kis épület áll. Valaki egykor nyári erdei laknak használhatta. A teteje félig beomlott, az egyik ablaka kifelé lóg, s az ajtó sincs bezárva. Mégiscsak jobb volna belül lenni, valamennyire védelmet nyújtana ebben az erős szélben.

Lábammal óvatosan belököm az ajtót. Néhány percig csak állok egy helyben, arra várva, hogy a szemem megszokja a sötétséget. Üresen áll az egyetlen helyiség. Telefonom fényénél megpróbálom megállapítani, hogy a tető melyik része omlott be, és igyekszem a lehető legtávolabb kerülni attól a részétől. Az ajtónyíláshoz legközelebbi, a bejárat háta mögé eső sarokban állok meg.

A rohanó szél süvítve kap bele a ház eresztékeibe. A tetőn zörögnek, görögnek a megmaradt cserepek. Néha egy-egy darab lecsúszik, s nagyot puffan a földön. Egyre jobban átfagy a testem. Nem tudom eldönteni, hogy a hidegtől vagy a rám telepedő egyre nagyobb félelem miatt reszketek. Aggodalmasan pillantgatok az ajtóra. Vajon jól tettem, hogy itt kerestem menedéket? Vagy jobb lett volna tovább haladni a fagyos szél ellenében is, hátha valójában innen már közel lenne a község?!

Alig jutok e gondolat végére, amikor hirtelen óriási recsegés-ropogás hallatszik: az egyik gerenda a fejem fölött végleg megadta magát! Egy szempillantás alatt rám zuhan. Minden elsötétedik.

********************************************************************************************************************* 

A történet folytatódik!!! (KATTINTS IDE, ha szívesen elolvasnád az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

VÁSÁROLD MEG A REGÉNYT EZEN AZ OLDALON KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE!