Veszélyes kívánság

Miután nénikém befejezte okításomat, hazasietek, hogy mihamarabb kipróbáljam az általa javasolt gyakorlatot. Ahhoz képest, hogy korábban mennyire elutasító voltam a spirituális és ezoterikus témákkal szemben, most alig várom, hogy "elmerülhessek önmagamban" és rátaláljak végre a lelki középpontomra.

Talán korábban már átéltem effélét: egy spontán elrévülés alkalmával már véletlenül sikerült transzhoz hasonló állapotba jutnom. Az kellemes élmény volt. Jó volna megismételni. Hátha tényleg segít visszatalálnom önmagamhoz, vagy megoldásokat kaphatok a nehezen megfogalmazható kérdéseimre, amelyek a bensőmet feszítik egy ideje.  Szerencsére a házban csend van és nyugalom, minden arra mutat, hogy egyedül vagyok otthon. Ez jó. Pontosan erre van most szükségem. A szobámba sietek, és kényelmesen elhelyezkedek a kanapén. Két könyv hever az egyik sarkában; mindkettőt este kezdtem olvasni. Még nem döntöttem el, melyik érdekel jobban. Tulajdonképpen félre is tehetem mindkettőt, mert egy ideig amúgy is lesz mivel töltenem az üres óráimat. A magammal hozott könyvkupacot a földre teszem. Nagy levegőt veszek, megpróbálok a tudatommal rákészülni az előttem álló feladatra, ám ekkor váratlan problémába ütközöm.

Elfelejtettem megkérdezni Teklától, nyitott vagy csukott szemmel kell-e meditálni? Hmm… Végül is, biztosan könnyebb bármit elképzelni, ha nem zavarják a szememet a külvilágból érkező ingerek. Körbenézek a szobában. Egy váza szemközt a szekrényen. Egy fotó a barátaimmal. Az állólámpa a sarokban. Egyik sem túl izgalmas tényező, de arra éppen alkalmasak, hogy kizökkentsenek. Eszembe jut, hogy talán túlságosan akarom, hogy újra visszatérjen az a jó érzés, hátha éppen ez a baj. Valahogy lazábban kellene próbálkozni. Nem, ez nem jó, már maga a "próbálkozás" szó is olyan görcsössé tesz. Akkor mire gondoljak? Illetve, hogyan ne gondoljak semmire?

A félhomályos szobában üldögélek, már legalább tíz perce meg sem mozdulok. Keményen próbálok elképzelni egy szép, napfényes tengerpartot, de nem megy. Ezer gondolat kezd kavarogni a fejemben, valahányszor nekifogok. Bezzeg a múltkor a parkban olyan könnyen jött magától az érzés! Ott megtaláltak a gondolatok, megnyugodtam és végtelen boldogságot éreztem.
A nagy csöndben a légy zümmögését is hallom az ablak előtt és felfigyelek a sóhajtásom ütemére, sőt, a szívdobogásom rezzenését is érzékelem. Ez az! Erre kell összpontosítani, és menni fog!
Végül eszembe jut a technika, amit nénikém javasolt, és ez tökéletesen működik: miután 45 fokos szögben kissé fölfelé nézek egy ideig, a szemeim maguktól lecsukódnak.
Sokáig üldögélek lehunyt szemmel, mire azt érzem: kezdek ellazulni. Egyre jobban belesüpped a tudatom az engem körülvevő csöndbe. Eleinte távolról még hallatszanak a külvilág zajai, de fokozatosan elhalkulnak. Ez egész jó, gondolom, mielőtt hátracsuklik a fejem.

Jóval később térek magamhoz. Bambán próbálom felidézni, hol vagyok, miért is ülök itt a sötétben… Na, ezt jól elszúrtam. Elaludtam. De legalább most nem jöttek zavaros álmok. Egyszerűen csak kiesett az életemből egy óra. De jót tett: a hatására kiürült a fejemből minden aggódás, szomorúság és reményvesztettség. Egyszerűen csak élveztem, hogy létezem. Jólesően nyújtózom. Kell néhány perc, hogy egészen magamhoz térjek.
És abban a pillanatban váratlanul és élesen megszólal a kapucsengő. Verőfényes márciusi szombat délelőtt van, és a lakásban semmi mozgolódást nem hallok. Ezek szerint még mindig csak én vagyok itthon, nekem kell beengednem az illetőt, akárki is érkezett. Kényszeredetten feltápászkodom a kanapéról. Az este olvasgatott két könyv tompa puffanással zuhan a földre. A kaputelefonban halk recsegésen kívül mást nem hallani. Ezek szerint megint elromlott.

Kicsit megnyitom az ajtót és kikukkantok az ablak nélküli folyosó félhomályába, hogy halljam, amikor a látogató a lépcsőfordulóba ér. Ez csupán óvintézkedés, mert az emeleti csengőnk sem működik megbízhatóan. Csak annyit látok, hogy egy magas alak tűnik fel és közeledik felém. Hunyorgok. Végre, a szemem megszokja a halvány fényeket. Ahogy jobban kezd kirajzolódni a kép, már tudom ki az. Tibor mosolyog zavartan rám. Nem akarok hinni a szememnek: mégiscsak eljött! A vérem az arcomba tolul, a szívverésem felgyorsul. De ennyi idő után már minek jön? Nem tudom, mit mondjak. Azt hiszem ezzel ő is így van. Hosszú percekig csak állunk egymással szemben, mire megköszörüli a torkát és megszólal azon a jellegzetes, rekedtes, érces hangján, amitől azonnal lúdbőrözni kezdek.

– Szervusz… Egy kicsit tovább tartott, mint gondoltam… Ne haragudj – mondja halkan. Meglepődöm, nem ilyen felütésre számítottam.
Továbbra sem jönnek a szavak, ezért némán várom a folytatást.
– Gondolom, vártad, hogy jelentkezem… és talán már azt hitted, hogy becsaptalak, amikor azt mondtam, hogy még találkozni szeretnék veled – szabadkozik.
Kínos ez az egész. Nem tartozunk egymáshoz, soha nem is tartoztunk, nem kell nekem magyarázkodnia! Dühös vagyok. De erőt veszek magamon, és nem gorombáskodom vele, pedig már a nyelvem hegyén volt egy csípős megjegyzés. Inkább behívom, mégse a kitárt ajtóban álldogáljunk.
– Sajnálom, hogy nem tudtalak már hamarabb is megkeresni, de zűrös volt az életem mostanában. Meg aztán, le kellett rendeznem… le kellett zárnom bizonyos dolgokat – közli velem csöndes, visszafogott hangon.
– Tibor, nem kell beszámolnod nekem az elmúlt három hónapról, jó? Most itt vagy, én is itt vagyok. A kérdés az, hogy te miért is…?
Meglepődik. Felvonja a szemöldökét. Hosszasan vizslat. Atyaisten, hogy tud valaki így nézni! Egészen elgyengül tőle a lábam. Jaj, nem akarom, hogy így nézzem, ilyen szépen, gyengéd szeretettel... Nehéz ellenállni egy ilyen tekintetnek. Mintha a ruhám, a bőröm alá látna.
– Minek jöttél ide? – kérdezem fáradtan.
– Te nem érzed úgy, hogy dolgunk van egymással? – kérdezi komolyan. – Nem gondolod, hogy ritka ajándék az élettől, ami abban a reptéri kávézóban, országokkal és hétezer kilométerrel arrébb történt? Hogy mindjárt megtaláltuk a közös hangot, mintha több száz éve ismernénk egymást? Valami összehozott minket, legalább próbáljuk megtalálni az okát – sóhajt elfúló hangon.
Ezek szerint ő is ugyanazt érzi, amit én! Döbbenet. Ellágyulok a megtört tekintete láttán, s már egyáltalán nem haragszom rá.
Nem is gondolkodom, csak cselekszem: közelebb lépek hozzá és bizonytalanul átölelem. Szenvedélyesen viszonozza a mozdulatot. A nyakába fúrom a fejem és érzem a haja, a bőre illatát. Jó így lenni. Élvezem a pillanatot. Már rég nem éreztem így – és az is lehet, hogy még sohasem. Ez nem szerelem, nem is lehet az, hiszen alig ismerjük egymást. De nem is kell rá szavakat találni.

Sokáig állunk így csöndben, egymást átölelve. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mióta a karjába zárt, de hosszú idő lehetett, mert zsibbadni érzem a karomat.
Kibontakozom az öleléséből. Bátortalanul mosolyogva nézzük egymást. Hirtelen lehajol és megcsókol. Könnyed, zavart mozdulattal, mint egy félszeg kamasz. Most másodszor. Ezúttal elnevetem magam. Nyoma sincs már a korábbi feszültségnek bennem. Az élet szép, a világ megint kerek, minden jól van úgy, ahogy van.

A szüleim bármikor előkerülhetnek, és akkor magyarázkodhatok. Ezt nem akarom. Éppen megszólalnék, hogy javasoljam: lépjünk le, üljünk be inkább valahová, ott beszélgessünk, amikor észreveszem, hogy Tibor felfigyelt a kanapé környékén lévő könyvkupacokra. Érdeklődve lép a földön heverő megsárgult borítójú régi kötethez. Felveszi, szeretettel simít végig a gerincén és látom rajta, hogy meg van illetődve.
– A Mondák könyve. Ezt olvasod? – csodálkozik. Aztán elmeséli, hogy gyerekkorában ennek a könyvnek egy példányából meséltek neki a szülei.
– Érdekes könyv, nekem is tetszik, csak azt nem tudom eldönteni, hogy mennyi belőle a mese, és mennyi a valóság. Ugyanis az iskolában nem egészen így tanultuk – fűzöm hozzá.
– Szerintem az az igaz, amit annak érzünk. Te mit érzel, melyik verzió áll közelebb hozzád? – kérdezi tőlem. Nem válaszolok, csak tanácstalanul széttárom a karomat. Látom rajta, hogy nagyon fontos a számára ez a téma.
– Még csak most kezdtem olvasgatni ezt a kötetet, kell egy kis idő, amíg a helyére kerülnek a gondolataim – mondom bizonytalanul.
– Én jól emlékszem a legtöbb történetre. Pedig maga a kötet már jó rég nem volt a kezemben - forgatja elgondolkodva. Mennyi mindent nem tudunk még egymásról! De most itt a lehetőség ezen változtatni. Hosszasan beszélgetünk. Tibor elmeséli, mintha a véletlenek furcsa egybeesése lenne, hogy épp a közelmúltban hiába kereste régi szobájában a könyvespolcon a könyve saját példányát. Én épp most tanultam Teklától, hogy a sors nem így játszik: szerinte véletlenek nincsenek. Mindenben a jelet kell keresnünk. Talán az is szinkronicitás lenne, hogy pont ez a könyv olyan fontos Tibor számára?! Mi állhat benne? Sajnálom, hogy valójában még bele sem olvastam. De szentül elhatározom, ez lesz az első könyv a kezemben, amikor legközelebb olvasni támad kedvem!

Az idő gyorsan telik. Anyámék bármelyik pillanatban hazaérhetnek. Egyelőre nem szeretnék nekik a Tiborral való furcsa megismerkedésünkről beszámolni. Ezért azt javasolom, hogy a társalgást folytassuk a odakint, a jó levegőn. Örömmel üdvözli az ötletet. Sietve átöltözöm, és már indulunk is a Duna-part felé. Sötétedésig sétálgatunk. Boldog vagyok: hosszú idő óta nem éreztem ilyen jól magam senkivel. Nem akarok a kétségeimmel foglalkozni, csak élvezem a helyzetet, ami végül mégiscsak megadatott.

– Sajnálom, hogy annyi időt elvesztegettünk – szabadkozik ismét.
– Ne mondd többször, kérlek! Elhiszem, hogy fontos tennivalóid voltak mostanában…
– Ez igaz. De most nem is csak az elmúlt hónapokra gondolok. Annyira sajnálom, hogy nem ismertelek évekkel ezelőtt.
Vállat vonok.
– Azzal ugyan mire mentünk volna? Fel sem figyeltünk volna egymásra… Te nem vettél volna komolyan, mert csak egy hisztis kamaszt láttál volna bennem. Én pedig…
– …bizonyára egy középkorú, unalmas fickónak gondoltál volna.
Zavartan mosolygok. Valószínűleg pontosan így lett volna. De valahol én is sajnálom, hogy nem találkoztunk hamarabb. Aztán kiderül, hogy ez nem egészen igaz, hiszen régebben minden évben részt vettünk az egykoron lóversenyeiről is híres városka rendezvényein. Azzal a különbséggel, hogy ő nyeregben ült, én viszont csak a nézőközönség sorában élvezhettem a műsort. Talán láttuk is egymást. Nevetünk a gondolaton.
– Soha nem akartál a lovakhoz közelebb kerülni? – kérdezi.
– Dehogynem. Szerettem volna lovagolni tanulni. Csakhogy a szüleim nagyon nem örültek neki. Egyenesen megtiltották, de talán pénzünk sem volt rá. Egy idő után nem is erőltettem, feladtam a reményt… – Elgondolkodom. Vajon mi lett volna, ha nem hagyom a dolgot annyiban? Kamaszként miért nem volt már ez olyan fontos a számomra? Akkor már talán jobban a sarkamra állhattam volna. Talán nem akartam eléggé… Vagy csak nem volt itt az ideje?
Úgy tűnik, Tibornak is ez jutott az eszébe.
– Sosem szabad feladni. Ha akarod, ezen könnyen segíthetünk – közli velem és sokatmondó arccal elvigyorodik.
– Hogy érted ezt?
Nem árulja el. De a szemei csillogásából látom, hogy valamit a fejébe vett.
– Ráérsz holnap délután?
– Igen… Gondolom. Pontosan mikor? És miről van szó? Miért vagy ilyen titokzatos?
– Négy óra felé itt leszek érted, és majd meglátod! – búcsúzik tőlem könnyű csókkal, arcomat két tenyerébe fogva. Nem csukom be a szemem, pillantásommal a tekintete sötét tüzét próbálom kipuhatolni.
Ezzel csak egyet érek el: a zsigereim mélyéig hatol a vágy, hogy ez a sötét szempár sose eresszen ki többé a bűvköréből. Veszélyes kívánság ez...

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE