Mit üzen a régmúlt?

Vágtató lovak dübörgését hallom. Hujjogatást, íjak fütyülő hangját. Sík vidék terül el körülöttem, gyér növényzettel, helyenként fás ligetekkel. Sosem jártam még erre… vagy talán mégis? A távolban valami fehéret látok derengeni, de a perzselő napfényben remeg a kép a levegőben és talán csak délibáb, amit észlelni vélek. Lapos kupolák… vagy talán sátrak. Jurták?! Próbálom felismerni a helyszínt, amikor újabb öntudatlanságba zuhanok. A következő kép, amit látok, egy sátor belseje. Hatalmasnak tűnik. Úgy vélem, nincsenek sarkai.

Szeretnék jobban körülnézni, tudni akarom, hogy hol vagyok. De a látásom homályos, az elmém ködös. Csak pattogó tűz hangját tudom kivenni a környezetemben lévő zajokból, s újból elnehezedő pilláim táncoló lángokat látnak, s talán azt, hogy valaki van a közelemben. Nem ismerem fel, csak a széles hátát látom.

A barnás posztóval bevont sátorszerűség közepén két alak áll egy kecskelábú asztalkánál. Én a sátor távolabbi végén fekszem egy alacsony, meglehetősen kemény fekvőalkalmatosságon. Jobb kezembe éles fájdalom nyilall, alig tudom megmozdítani.

Fából faragott szék formáját ismerem fel. Valaki ül rajta. A háttámla alacsony, éppen csak támasztékául szolgál a rajta ülő ember derekának. Bizonyára díszesen faragott: én csak a lábait látom, amelyek gyönyörűen megmunkált oroszlánkarmokban végződnek. Ismerős valahonnan…

A két álldogáló férfi felém mutogat, s közben halkan magyaráznak. Az egyikük harcoshoz illő ruhát visel, a másik hosszú, leomló, csuklyás leplet öltött magára. Szerzetes lehet. Félig lehunyt pilláim alól lesem őket, s úgy érzem jobb, ha most csöndben maradok. Talán éppen az én sorsomról értekeznek.

A széken ülő férfi – nyilván a legrangosabb mindhármuk közül – feláll, s lassan megindul felém. Bőr csizmát és szűk nadrágot visel, kaftánja alól durván szőtt ingujjak nyúlnak ki. Ismerős ez a viselet, a régmúltat idézi.

A férfi meglehetősen magas, az arcán sűrű, sötét szakállat visel. Már a fekhelyem előtt tornyosul, amikor néhány kézmozdulattal kiparancsolja a másik kettőt a sátorból. Amikor amazok már kint vannak, nem törődik többé azzal, hogy az urat játssza. Szinte leroskad a nyoszolyám mellé, kezébe temeti a fejét, és nagyot sóhajt. Nem úgy tűnik, mint akitől tartanom kéne… Kinyitom a szememet egészen, és a bal kezemmel óvatosan megérintem a karját.

Felemeli a fejét, és összetalálkozik a tekintetünk. Szinte elveszem a pillantása mélységében. Egy másodpercre farkasszemet nézünk, és már tudom, hogy ismerem őt. Mindig is fontos volt nekem. De a következő pillanatban a kép elillan. Csak álom volt. Vagy inkább visszaemlékezés?

Ébren vagyok. Félhomályos szoba vesz körül. Az illatok ismerősek. Megrázom a fejemet, és felülök az ágyban. Itthon vagyok! A saját szobámban, abban a házban, amelyet közel két hónapja vettem bérbe! De hogy kerültem ide? Mi történt velem?

Körbepillantok, senki nincs körülöttem, de valahonnan halk beszéd hallatszik. Ki lehet a földszinten? Fel akarok kelni, de elszámítom magam. Még nem vagyok elég erős. Felborítom az ágy mellett álló széket, amely nagy robajjal zuhan a padlóra.

Meggyötörten visszaroskadok az ágyra. Ostoba mozdulat volt! A fejembe éles fájdalom hasít.

Hallom, hogy valaki fut fölfelé a lépcső deszkáin. Feltépi az ajtót. Elkerekedik a szemem. Tibor az! Aggodalmas arccal siet felém.
– Viktória! Ó, kincsem, csakhogy felébredtél! – kiáltja örömmel, kissé kiemel az ágyból, hogy átölelhessen, majd óvatosan visszaereszt.
– Nem szabad még felkelned, túl gyenge vagy – magyarázza gyöngéden.
– Hogy kerülsz te ide? – kérdezem halkan.
Felsóhajt.
– Ez hosszú történet.
– Én ráérek…
– Majd később, drágám – mondja ellentmondást nem tűrő, ámde gyöngéd hangon. – Most tényleg pihenned kell. Az előbb beszéltem telefonon az orvosommal. Idejön, hogy alaposan megnézzen téged, nem esett-e komolyabb bajod.
– De mi történt tulajdonképpen?
– A fejedre zuhant néhány régi gerenda. Már jó ideje ott voltál kint a hidegben, mire megtaláltunk. Teljesen átfagytál. Hála Istennek, még épp időben érkeztünk… Remélem, hogy nem kaptál tüdőgyulladást.
– Hogyhogy érkeztetek? Mármint te és…?
– Az volt a szerencsénk, hogy egy fiú a faluból látott téged bemenni az erdőbe, még a vihar előtt. Fel akartalak keresni, s mivel nem voltál a házban, megszólított, és elmondta, hogy aggódik érted, hátha esetleg nem fogsz tudni időben kikeveredni a fák sűrűjéből. Ő is azért fordult vissza a kutyájával, mert látta, hogy mekkora felhők jönnek kelet felől… Mondd csak, te hogy a csudába nem vetted észre, mennyire beborult?!

Fejembe hasít a fájdalom, önkéntelenül is odakapok. Többszörösen átkötött pólyába ütközik a kezem. Tibor elhallgat, aggódva figyel.
A homlokomra teszi a kezét, majd szinte csak magának ezt mormolja:
– Mindegy, hagyjuk ezt most. Tényleg nem szabad most beszélgetéssel megerőltetned magadat. Inkább pihenj, szívem. Kérsz valamit? Nem vagy szomjas, vagy éhes?

Alig tudok magamhoz térni a meglepetéstől: nem értem, mit keres itt Tibor. De gyanítom, hogy ha ő nem lenne most itt, akkor valószínűleg én sem… Amikor ezen túljutok, azon kezdek gondolkodni, hogy mi ez a sok becéző szó, amivel rövid idő alatt elhalmozott? És a gyöngéd gondoskodás, amivel körülvesz? Ezek szerint nem haragszik rám? Pedig lenne rá oka, hiszen csúnyán cserbenhagytam, amikor köszönés nélkül kiléptem az életéből…

A gondolkodás is fáj most. A fejembe éles fájdalom hasít. Most már megértem, miért mondta Tibor, hogy ne most beszéljük meg a dolgokat. Túl sok energiát követelne, és annak most híján vagyok.
– Kérhetek egy bögre teát? – kérdem elfúló hangon.
– Rendben, édes. Máris készítem. De amíg lemegyek, ne csinálj semmi hülyeséget, jó? Csak maradj itt az ágyban! – parancsol rám szigorúan. Most veszem észre, hogy az arca kissé sápadt a borosta alatt, és karikák sötétlenek a szeme alatt. A haja hosszabb, mint a nyáron és megszaporodtak az őszülő szálak a halántékán. Nagyon fáradtnak látszik. Vajon miattam ilyen megviselt? Mintha éveket öregedett volna néhány hónap alatt. Furamód, jól áll neki…
Halvány mosollyal, bágyadtan suttogom:
– Oké, megígérem.

Tibor kisiet a szobából, én pedig engedelmesen a takaróm alatt maradok. Hol a forróság önt el, hol a hideg ráz. De nem csak a láz miatt: boldogság tölti el a szívem, amiért Tibor itt van velem, és ilyen buzgón ápol, ugyanakkor előre félek attól, hogy hamarosan eljön az a pillanat, amikor nem kerülhetem el többé a magyarázkodást és a bocsánatkérést… Nem is értem, hogy miért van itt, és honnan tudta, hogy itt vagyok. Az is kész csoda, hogy éppen a megfelelő időben jött utánam, és valószínűleg ezzel megmentette az életemet. Sokkal tartozom neki…
Hónapok óta gyötört a lelkiismeret-furdalás.

Folyton arra gondoltam, hogy elé kellett volna állnom, és őszintén beszélnem a kétségeimről, és arról, ami zavart vele kapcsolatban. Talán meg tudtunk volna beszélni mindent.
Az emberi elme zegzugos útvesztőjében sokszor nehéz az eligazodás. Talán egy egész emberi élet is túl rövid ahhoz, hogy megértsük, mi célja volt annak, hogy a Földre születtünk – miért éppen akkor, amikor és éppen oda, ahol a világra jövünk. Pedig mindennek oka van. A születési óránkban sok minden eldől. A kártyalapokat leosztották. De még semmi nem végleges! Lelki fejlettségünk szerint ugyanazokat a szituációkat megélhetjük szenvedésként is, de felül is emelkedhetünk a negatív érzéseinken. A látszólag könnyebb út sokszor csalódásokkal teli. Komoly önismereti utat kell bejárnunk ahhoz, hogy igazán megértsük tetteink mozgatórugóit. Újraszületés előtt a lélek maga dönti el, hogy milyen földi tapasztalatra van még szüksége. Életünk filmjét mi írjuk, mi választjuk a szereplőket is. Tibor engem választott – és én is tudtam az első pillanatban, hogy nem egy hétköznapi emberrel hozott össze a Sors.

Azt mondják, minden lélek láthatatlan fonállal van egybekötve, és nem véletlen, hogy a Lélek hova születik le, mert mindig meghatározott feladattal érkezik, és ez áthatja az életét. Nem térhetünk ki előle. Minden egyes sejtünkben el vannak raktározódva azok az információk, amelyekből összeáll testünk és jellemünk, de még körülményeink és azok a sorsfordító események is, amelyek az életünket alakítják.

A karmikus csomópontok által megteremtett helyzetek megélése azonban rajtunk múlik. És olykor a gyökerek egészen mélyen vannak. Az összefüggéseket pedig nem egyszerű észrevenni. Az azonban mindig jelentéssel bír, ha valaki kísérteties ismétlődéseket fedez fel a sorsában. Vagy éppen az álmaiban. Ahogyan ez a mi esetünkben is történt. Ezt a fontos tényezőt soha nem lett volna szabad figyelmen kívül hagynom.

Az elvesztegetett hónapok fölött búslakodva, szomorúan bámulom a mennyezetet. Ekkor tér vissza Tibor, egy nagy bögrényi gőzölgő teával a kezében. Elégedetten, mosolyogva konstatálja, hogy szót fogadtam az intelemnek.
– Még nagyon forró. Leteszem az asztalra egy kis időre, hogy hűljön. Szólj, ha mégis így kéred.
Közelebb húzza az íróasztal mellett álló széket, lovagló ülésben elhelyezkedik rajta, és összefont karokkal a szék háttámlájára hajol. Némán figyel. Mélybarna szemei szokatlanul csillognak, ahogy tekintete összefonódik a pillantásommal.

Megpróbálok megszólalni, de csak egy rekedtes nyekkenés jön ki a torkomon.
– Tibor…
– Igen?
– Köszönöm, hogy itt vagy. És hogy gondoskodsz rólam… Én… nagyon örülök neked – mondom halkan.
– Szívesen teszem, édes. És én is örülök, hogy itt vagyok.
– Hadd kérdezzem meg, most már tudni szeretném… Hogyan kerültél ide egyáltalán?
– Elmentem hozzátok, és a szüleid elárulták, hogy itt vagy.
– És… miért?
– Mert el kell mondanom neked valami nagyon fontosat – jelenti ki egyszerűen. Halkan beszél, de határozottan.
Kérdőn, sürgetőn nézek rá.
– Tudom, hogy megint túl sok idő telt el. És most is csak azt tudom mondani, amire már korábban is hivatkoztam: fontos elintéznivalóm volt. Talán sejted is, hogy mi lehetett az. És közlöm veled: sikerült pontot tenni annak az ügynek a végére. Most már szabad vagyok, papírom is van róla. Remélem, így már szóba állsz velem.
Könnyek gyűlnek a szemembe. Ebben a pillanatban értem meg, hogy az elmúlt hónapokban ő mindvégig rólam gondolkodott, és azon járt az esze, hogy újra együtt legyen velem?! Hogy is feltételezhettem róla bármi rosszat! Ő valóban velem akar lenni, és hozzám akar tartozni, a történtek ellenére is! Talán ideje volna félretennem a félelmeimet, és adni egy esélyt magunknak.
– Tibor, bocsánatot kell kérnem tőled…
– Ugyan, miért, szívem? Erre igazán semmi szükség. Igazából én hibáztam, több dologban is. Túlzottan lerohantalak, és nem voltam eléggé őszinte veled. Én kérem a te bocsánatodat.

A szívem boldogan dobban, s a kezem önkéntelenül ölelésre lendül. Tibor felugrik a székről. Az ágyam mellé térdel, úgy karol át, és csókok százaival halmoz el. Csorognak a könnyek az arcomon. A jelenet ismerősnek tűnik: mintha hasonló már történt volna velünk. Én ágyon feküdtem, és egy szerelmes, fájdalmasan vágyakozó szempárba néztem…

Abban a pillanatban válik nyilvánvalóvá a számomra, hogy alaptalan volt a félelmem a múltból felidéződő emlékekkel kapcsolatban: az a kés csak az én kezemen ejtett sebet, de a férfi, aki már akkor is hozzám tartozott, ugyanígy megbocsátott, mert tudta, hogy az igaz szerelem néha őrült tettekre is sarkallhatja az embert.

Tudom: többé nem fogok menekülni sehová, mert ott vagyok, ahol lennem kell – és egységben lehetek végre azzal, akihez örök idő óta tartozom.

Teklának igaza volt. "Amit az ember elfojt magában, a poklot jelentheti – de ha felszabadítod magad, tiéd lesz a mennyország kapujának kulcsa." A horoszkóp 12. házának üzenete a bezárt vágyakról árulkodott. Nem hittem, hogy sikerülhet, de kinyílt az ajtó, s ez mindent megváltoztatott. Tibor újra rám talált, és ezzel a kör bezárult. 

*********************************************************************************************************************

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során. Talán a Te életedben is előfordult már ilyen helyet. 

A történet véget ért, remélem tetszett. - Írd meg a véleményedet, vagy saját hasonló megtapasztalásodat!

(KATTINTS IDE, ha újra elolvasnád bármelyik fejezetet!) - KLIKK IDE, ha a könyvet akarod megvenni. 

A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképp változhat meg a gondolkodásunk álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.