Férfiak, egymás között

A magasles tetejéről az erdő legszélét is látni. Ez az a hely, ahol leggyakrabban bukkannak ki őzek és szarvasok a sűrűből, hogy a friss, ízletes füvet ropogtassák és igyanak az itt csörgedező Kalicsa-patak hűs vizéből. A nemes állatok jól tudják: ebben az időszakban senkitől sem kell tartaniuk. Kivéve az orvvadászoktól. De azokat távol tartja a figyelmes őrszem: meglett korú, bajszos, zömök erdész áll a kilátó tetején, távcsövével a patak környékét pásztázva. 

Az imént látott, nemes tartású gímszarvast csak egy pillanatra sikerült befogni a szemével. Talán zajt hallott, az riasztotta el. Már László is látja a mozgolódást a sűrű növésű cserjék és magasra nőtt fűfélék zöld tengerén túl. Őrült tempóban vágtató lovas tűnik fel a völgy szélén. Az erdő szokásos halk neszei közül jól ki lehet venni az egyre hangosabb dobogást.
Engi László a szeméhez igazítja a messzelátóját és figyelni kezdi a gyorsan közeledő alakot.
– Tibor, te bolond, hová sietsz ennyire? – mormolja a bajusza alatt, de közben a szíve megtelik meleg szeretettel régi cimborája iránt, ahogy felismeri barátját. Még egy utolsó pillantást vet körbe, hogy újból ellenőrizze: az egész környéken láthatóan minden rendben van. Hiszen ez az egyik legfontosabb feladata, ezért jön el napjában többször a toronyba. Elindul, hogy üdvözölje az érkezőt. Mára amúgy is eleget kémlelte az erdőt.

Kevés igazán közeli barátja van egy férfiembernek. Pedig nagy kincs, ha akad valaki, akit igazán jól ismersz, megbízhatsz benne, s ha fél szavakból is megérted, mire gondol a másik. László és Tibor kapcsolata gyermekkori szomszédságon alapult. Egy osztályba jártak, s ugyanazokban a balhékban voltak benne, és mindig ugyanazon az oldalon álltak. Ám az élet mégis elsodorta őket egymástól. László a természet, az erdészet mellett tette le a voksát, míg Tibornak ez kevés volt: ő az egész világot akarta meghódítani. Bizonyos értelemben ez sikerült is neki. Azonban a sok külföldi út miatt az év nagyobb részében nem is tudnak találkozni egymással, mert ő az üzleti ügyeit intézi valahol külföldön. László nagyon becsülte barátjában, hogy mindennek ellenére belül csaknem ugyanaz az ember maradt, aki volt – így a ritka találkozások dacára sem esett soha csorba a kapcsolatukon. Azt az egy esetet kivéve, amikor László szóvá tette, hogy szerinte Tibor elhibázta a házasságát. Akkortájt Tibor látogatásai megritkultak egy időre. Később persze túl tudták magukat tenni ezen, hiszen az igazi bajtársi összhang nem szakadhat meg egy nő miatt. Az igaz barátság ennél sokkalta többet ér.

Az erdész őszinte örömmel siet régen látott barátja elé, s csakhamar meleg kézfogással köszöntik egymást az erdészházat körülvevő szőlősorok szélén. Innen már csak néhány perc az erdészlak.
– Örülök neked, te vén lókötő. Hónapok óta nem láttalak. Mi újság veled?
– Szervusz, Lacikám. Tudod, hogy van ez. Üzleti ügyek, folyton rohanok… Valami zűr mindig van… De hadd szusszanjak egy kicsit, aztán majd mesélek.
– Hogyne öregem, én ráérek – mosolyog az erdész, miközben átveszi a kantárszárat Tibortól, aki pár karkörzés és némi térdhajlítgatás után fújtatva mondja:
– Kissé elgémberedtek a csontjaim… Régen nem lovagoltam már.
Lassan baktatnak az alacsony dombon álló, barátságos zöld növényektől körülvett házikó felé.
– Úgy meghajtottad ezt a szegény párát, nem csoda, hogy te is leizzadtál. De mi ez a nagy sietség? – László huncut szemmel sandít a másik felé.
– Ki kellett adni valahogy az energiámat – von vállat Tibor. – Egyébként van újság. Jövő hónaptól hazaköltözöm. Végleg. Úgy döntöttem, nem érdemes tovább nyújtani a rétestésztát Clarissával. Otthagyom. Beadtam a válókeresetet.
– Nocsak. Ez aztán a hír! Nos, mit mondjak, barátom, legfőbb ideje volt. Az a nő nem érdemelt meg téged. De miért pont most szakítasz vele? Bár azt eddig sem igazán értettem, mi közöd neked a filmkészítéshez.
– Nekem csak az a tisztem, hogy pénzt szerezzek az ő nagy formátumú elképzeléseihez. Tudod, milyen Clarissa. Addig rágta a fülemet, amíg rávett, hogy szerezzek pénzt a filmjéhez Közben meg, ha jól sejtem, a rendező rajta dolgozott. De mindegy is. Ha érdekelt volna, kivel mit kavar, rég felkoncolom azt a lóarcú fickót.
– Ha nem ez, akkor mi dühített fel?
– Nem vagyok dühös. Inkább… tanácstalan.
Az erdész nagyot néz.
– Te? Tanácstalan?
– Történt velem valami furcsa… és tudni akarom, mi a véleményed. De előbb adjunk enni meg inni ennek a szegény párának, hamarosan mindent elmesélek – fogja meg a kantárszárat újból Tibor, és az erdészház közeli melléképület felé tart. Barátja várakozásteljesen követi őt.

Csakhamar a jobb napokat is látott házikó verandáján üldögélnek, boros flaskákkal körbevéve, komoly beszélgetésbe merülve. A pilisi hegyvonulaton túl ekkor bukik le a nap, és giccses képet fest az égre. Ám a vöröses-narancs színben játszó napsugarak ezúttal nem keltik fel az elmélyült beszélgetést folytató két férfi érdeklődését. Évtizedes barátságukon mit sem változtatott az idő vagy a távolság. Eltérő természetük, érdeklődésük dacára mindig kölcsönösen tisztelték egymást, noha a véleményük gyakran eltért. Tibor ugyan ritkán kérte ki bárki tanácsát a döntéseihez, most mégis úgy érezte, el kell mesélnie a barátjának, milyen különös találkozásban volt része nemrég.
Most egy jó barát tanácsa aranyat érhet.
– Nem tudom, hogy mi fogott meg benne először. Úgy értem, hogy csinos persze, és a szeme kifejezetten gyönyörű. Egyenes tartással ült a több tucatnyi ember között, semmi feltűnő nem volt rajta. Mégis, valami vonzotta felé a tekintetemet. És mintha áramütés ért volna, amikor végre ő is rám nézett! Egyszerűen megbabonázott. Szerintem fogalma sem volt róla, hogy mi zajlik bennem. Az arckifejezése alapján valószínűleg egy ordenáré alaknak tartott, aki vadidegen nőket szólít le, és talán éppen el akart küldeni a fenébe... Aztán mégsem tette – fejtegeti Tibor. Elmesél mindent a felkavaró reptéri találkozásról és az utazásról, majd várakozásteljesen néz régi barátjára.
– Nos, mi a véleményed?
Barátja a bajsza végét sodorgatja. Efféle történetre nem számított.
– Tehát, ahelyett, hogy elküldött volna melegebb éghajlatra, inkább az útitársadul szegődött… Ez aztán valóban nem mindennapi eset – összegzi kissé csipkelődő hangon. Majd kacsintva teszi hozzá: – Nem furcsa, hogy megengedhette magának az első osztályon utazást?
– Ó, dehogy. Amikor szólítottak bennünket, hogy szálljunk fel a gépre, és ő teljesen másik beszállófolyosó irányába indult el, észbe kaptam és gyorsan intézkedtem a stewardnál. Egy kis kenőpénz fejében sikerült elintézni, hogy mindketten a business class osztályon utazzunk. Ott ugyanis mindig akad még hely.
– Ej, ej, barátom, te mindig megtalálod a kiskapukat… – mosolyog fejcsóválva az erdész.
– Mindenesetre, jól járt veled a kis hölgy.
– Igazából nem érdekelte különösebben, hogy milyen környezetben utazik. Csak az, hogy ablak mellett ülhessen. Teljesen lenyűgözték a felhők, negyedórákat bámult kifelé az ablakon. Talán zavarában, hogy ne engem kelljen néznie, nem tudom.
– De végül beszélgetésre bírtad…
– Hát persze. És nagyon kellemes beszélgetőpartner volt. Minden érdekelte, és rendkívül intelligens gondolatai voltak, még ha néhány témában nem is volt túlságosan tájékozott. De sebaj, azokról én felvilágosítottam.
Engi László elgondolkodva simítja végig borostás állcsúcsát. A barátja úgy ömleng, mint egy szerelmes kamasz. Még le sincs zárva a Clarissa-ügy, máris egy újabb nőről beszél. Nem túl gyors mindez?! Ez nem jellemző Tiborra.
Fejcsóválva mondja:
– Ejha. Még mindig nem ocsúdtam fel. Csak ott ült az a lány, olvasott, te pedig úgy mentél oda, mintha megbabonázták volna?!
– Igen, így valahogy. Ezt nem lehet másképpen mondani. Megláttam, és úgy éreztem, hogy ismerem. A szeme, a gesztusai, még a hangja is… mind olyan ismerősek voltak. És olyan könnyű, gördülékeny volt vele beszélgetni, teljesen egymásra voltunk hangolódva. Elképesztően jó volt vele lenni. Hidd el, Lacikám, még nem tapasztaltam ilyet azelőtt. És ez nem egyszerűen szerelem-első-látásra. Sokkal mélyebb, több annál. Itt most nem csak arról van szó, hogy a hormonok táncra perdülnek – magyaráz hevesen gesztikulálva, majd megáll egy pillanatra.
Megköszörüli a torkát, és úgy folytatja:
– Amit most mondani fogok, téged is biztos fejbe fog vágni, de kérlek, vedd komolyan, egyáltalán nem viccelek. Tudom, hogy túlzó és elszállt gondolatnak tűnik, de azt éreztem, mintha a szellemünk kapcsolódott össze abban a pillanatban. Olyan érzés volt, mintha mindig is közünk lett volna egymáshoz. Úgy éreztem, hogy megtaláltam azt a nőt, akit régóta keresek.

A másik összehúzott szemmel, hitetlenkedő pillantást pislog rá bozontos szemöldöke alól. "Ilyen nincs a világon", gondolja kételkedőn. Tibor a legrégebbi barátja, akivel bajtársi viszonyban vannak idestova negyven éve, és akivel már sok nőügyet kitárgyaltak az évek, évtizedek során. De még soha ilyen spirituális megközelítést nem hallott tőle. Lehetséges volna, hogy Tibor most egy kicsit megbuggyant?! Mással is előfordult már hasonló. De ő az egyik legracionálisabb, legtalpraesettebb ember, akit valaha ismert. Mégis, időnként a nőkkel kapcsolatban furcsa dolgokat tesz… Mint például Clarissa esetében. Az sem volt éppen jó döntés. Vajon az angol nő mellett leélt évek változtatták meg ennyire?!
– Csak a szellemetek kapcsolódott össze? Egész úton? – kérdezi élcelődve. Szeme sarkában ezer szarkaláb gyűlik össze.
– És aztán?... Mi történt? – kérdezi kacsintva, biztosra véve, hogy Tibor bevallja, az utazást követően megesett még más is... De a mindig magabiztos, méretes fickó most kisfiúsan vállat von, és félszegen mosolyog.
– Semmi egyéb nem történt. Végigbeszélgettük az utat, kicsit aludt, aztán boroztunk egy keveset.
– És aztán…?
– Hívtam egy taxit, letettem a házuknál, hazamentem.
– De azóta…?
– Azóta semmi… Nem is láttam őt december óta.
Meglepett csönd. László fejcsóválva néz, felhúzott szemöldökkel jelezve: meg van döbbenve.
– Mégis beadtad a válópert… És azt állítod, hogy a kettőnek semmi köze egymáshoz?
– Nincs. Ezt már korábban eldöntöttem. Tiszta helyzetet akarok teremteni. És amúgy is elegem volt Clarissa hazugságaiból.
– Értem. És mi a terved a lánnyal?
– Ez jó kérdés. Terveztem, hogy felkeresem, de valami mindig közbejött. Azóta is folyton ingázok az üzleti ügyek miatt. És hirtelen eltelt néhány hónap…
– Néhány hónap?! De hiszen március van! Ezek a fiatal lányok manapság nem várnak ennyit egy pasasra…
A magas, tagbaszakadt férfi elgondolkodva bámul a messzeségbe.
– Talán tudat alatt is halogattam a folytatást. Át kellett gondolnom, hogy mit is akarok: van-e értelme bármibe belekezdeni egy nálam legalább húsz évvel fiatalabb lánnyal? Az apja lehetnék… Viszont, amit érzek, egyáltalán nem atyai érzelem. Akarom őt, szőröstül-bőröstül! S közben félek attól, hogy visszautasít. De az ellenkezőjétől is: ha kiderülne, hogy mással kavar, valószínűleg kitekerném az illető nyakát. Clarissa szeretői hidegen hagytak – ahogy már ő is. De ha Viktória tenne ilyet, azt hiszem, nem állnék jót magamért. Nem bírnám elviselni a gondolatot, hogy más is hozzáérjen…
– Úgy beszélsz, mint egy középkori várúr. Birtokolni akarnád? Ez nem vall rád – vonja össze a szemöldökét kritikusan az erdész, rátapintva a lényegre.
Tibor tanácstalanul von vállat.
– Értem, mire gondolsz. Engem is meglep, hogy milyen barbár gondolatok ébredtek bennem. Szokatlan ez nekem, és nem ismerek magamra. Azelőtt soha nem vélekedtem így. Nem értem, miért vált ki bennem ilyen erős érzelmeket valaki ilyen rövid idő alatt. Egyáltalán honnan jön ez az érzés? – tárja szét a karját tanácstalanul.
Az elmúlt éjszakák álmainak képei tolulnak Tibor elméjébe. Sejti: valamit üzenni akarnak, hiszen a lány arca többször feltűnt a képzeletbeli képernyőn, s olykor vad képzetek kísérték. Gyakran letűnt korokat idéző öltözetben látta magukat ilyenkor, s néha egészen valóságosnak tűnt minden. Az ébredés pedig mindig kegyetlen volt: összezavarodottság és kimerültség lett úrra rajta, s úgy érezte, mintha maratont futott volna az éjszaka. Hogyan magyarázza meg a barátjának, mi ez az érzés, amikor maga sem érti, csak érzi: egyszerre akarja szeretni és védelmezni a lányt, aki ugyanakkor értelmezhetetlenül vad gondolatokat idéz fel benne?!

Az erdész összefonja a karjait a mellén és hátradől régimódi öblös karosszékében. Elgondolkodva húzza végig ujjait az állcsúcsa kiserkenő borostáján.
– Azt hiszem, neked nem az én tanácsomra vagy véleményemre van szükséged. Miért nem vele beszélsz erről?
– Igazad van. Valójában én is tudom, hogy lépnem kellene, de előbb beszélni akartam veled.
– Drága barátom, nagyon örülök, hogy eljöttél hozzám, hisz régen jártál már erre. De most talán az lenne a legjobb neked, hogy először rendet tennél magadban. Ha pedig annyira érdekel az a lány, miért nem őt környékezed ebben a pillanatban is?!
– Rendben. Így fogok tenni. Köszönöm – öleli meg barátját Tibor. S azonnal el is dönti magában: ideje minél előbb felkeresni Viktóriát.
Hiszen tudja, hogy hol tette ki az autóval. Ha e pillanatban is a családjával él, könnyen meg fogja találni őt. S akkor már csak meg kell magyaráznia, mi tartotta ettől eddig vissza…

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KATTINTS IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE