Előtörő emlékek

Madárcsicsergésre ébredek. Kint még éppen csak virrad, legalábbis ezt sejteti a keskeny, mennyezetbe vágott ablakon átszűrődő fény. Tompa nyomást érzek a fejemben. Másnaposság? Próbálok rájönni, mit tettem előző este, de hirtelen azt sem tudom, hol vagyok. 

A sötétben csak az ágy melletti éjjeliszekrényen álló óra digitális kijelzője világít: 4:40.
Érzem, hogy egy meleg, izmos test nyúlik el mellettem, kissé elzsibbadt karom egy szőrös mellkason pihen. A szoba bársonyos sötétjében csak az oldalamon fekvő férfi erőteljes arcélét, határozott orrnyergét tudom kivenni. Felismerem. Rögtön eszembe is jut minden.

Óvatosan megmoccanok, elhúzódom. Eszembe jut a tegnapi éjszaka, amit nem fogok elfelejteni soha. Pedig talán nem is lett volna szabad megtörténnie, ahogy nekem sem kellene most itt lennem. Legalábbis ezt mondja a jobbik eszem, a tudatos énem. A szívem pedig zavarodottan kalapál. Fogalmam sincs, mit tegyek most. Maradjak, várjam meg, míg felébred, és csókkal köszöntsem, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga? De feljogosít erre egyetlen együtt töltött éjszaka? Vagy inkább fogjam magam és lépjek le, legalább most, ha nem volt ennyi eszem az este… De talán már késő… Ami történt, megtörtént. Egyébként is, mi elől menekülnék?

Percekig csak fekszem mozdulatlanul, a mennyezetet bámulva. Közben hallom Tibor halk lélegzetvételét, és érzem a teste fanyar, férfias illatát. Óvatosan, hogy fel ne ébresszem őt, nyújtózom egyet. A szememet erőltetem, megpróbálom kivenni a részleteket a sötétben. Egy biztos: ennek a szobának a berendezése szöges ellentétben áll a ház többi helyiségével. A többi szoba modern, szellős, világos, tele fémmel és üveggel: mindenből a legjobb, csúcskategóriás holmik – itt pedig szinte kizárólag fa bútorokat találni, és mind nagyon réginek tűnnek. Mintha visszaugrottunk volna az időben.

Egy dolgozóasztal is áll az ablaknál, mellette a múlt századból vagy még régebbi korból származó, faragott lábú karosszék. A lábai mancsokat formáznak. Eddig még csak múzeumban láttam hasonló darabot. Kissé felemelkedem és alaposabban megnézem. Észreveszem, hogy itt a sötétítés is más, mint a ház többi részében. Masszív fa ablaktáblák és súlyos sötétítő függönyök zárják ki a külvilágot, ami az este fel sem tűnt. A tekintetemet a szemembe ötlő íjakra és tegezekre emelem. A szemközti falon sorakoznak, néhány rovásírásos fatábla között. Elmosolyodom. Már sejtem, mi Tibor másik hobbija a lovagláson kívül. Bár nem tudom, mi az oka, de az előbbi kényelmetlen érzésem elmúlt, s szinte otthon érzem magam. A szívem megtelik szeretettel irányába és megnyugszom. Kezd derengeni egy halovány emlék… Talán a rovásírásos jelek hatására, amelyek valahol mindig a dédapámra emlékeztetnek, aki ennek szinte megszállottja volt. Nagymamám is sokat magyarázott a régiek írásmódjáról, és gyakorta mutogatta az édesapja által hobbiból faragott fa eszközöket, amelyeket szebbnél-szebb vésetekkel díszített. Ő volt az, aki ősi legendákat idézgetett, amelyeket ő is az idősebbektől tanult.… Kár, hogy már szinte semmire sem emlékszem a meséiből. Nagyon kicsi voltam még.

Visszahanyatlom az ágyra. Úgy érzem, a mozaik lassan kezd összeállni. Mégiscsak jó, hogy itt vagyok. El kellett jönnöm ide, hogy lássam ezeket a tárgyakat. A jelek a falon… mintha üzennének valamit. Tudom, hogy ennek jelentősége van az életemben.

Tibor továbbra sem mozdul, ütemes szuszogását hallgatva ismét elernyed a testem. A fejem egyre jobban zsong, ez az elfogyasztott bor hatása. De vajon mennyit ihattam? Próbálom felidézni, mi történt az éjjel. Az a jelenet még elevenen él bennem, ahogy felmentünk a lépcsőn és levetkőztetett. Volt fönt egy hatalmas tölgyfa asztal, hűvös érintésétől szinte felszisszentem, ahogy óvatosan végigfektetett rajta. Fejét az ölembe hajtotta, és lágyan becézgetni kezdett, majd egyszer csak váratlanul, hevesen belém hatolt, az arca eltorzult, és már nem ugyanaz az ember volt. Néhány percig, vagy pillanatig. Mert aztán újra gyengéddé vált, lágyan a hajamba markolt, s hamarosan újra erősebb rohamra kapcsolt… Halványan még derengett, ahogy egy karosszéket markolok, miközben ő a hátam mögött áll szorosan és a csókjaival meg a keze mozdulataival segít az eksztázis felé… És valahogy az ágyig is el kellett jutunk, hiszen ott ébredtem…

Próbálok visszaaludni. Pihennem kell, ha nem akarom, hogy hétfőn a munkahelyemen mindenki arról faggasson, mit csináltam a hétvégén, hogy olyan nyúzott vagyok. Mert az leszek, ha nem pihenem ki magam.

Újra elalszom. Lassan süppedek bele az álomképek fantáziavilágába. A tudatom mélységeiből tör fel újból egy halovány emlék. Álmomban egy elhagyatott vidéken járok, ahol ismerős hatalmas fák és dús aljnövényzet vesznek körül. Térdig érő füvet tapos puha bőrcsizmába bújtatott lábam, kezemben egy kantárszár. Hátranézek: alacsony sötétszürke ló prüszköl a nyakamba. Konstatálom: ez itt az én lovam. Akkor miért is gyalogolok? Fel kellene ülnöm rá. Ekkor hujjogatást hallok. Lovasok közelednek, a hangok egyre közelebbről jönnek. Vajon barátok vagy ellenségek kerültek az utamba? Nincs időm elmenekülni. Már látom is őket. A közeli nádasból tör elő a hatfős csapat. Időnként hátrafordulnak, íjakat lőnek ki maguk mögé. Ebből tudom, hogy üldözi őket valaki.

Egyikük meglát, felém ordít. Nem értem a szavát. Lovam izgatottan toporzékol. Indulna tovább. Kitépi a kantárszárat a kezemből, nyerítve hív: menjünk már. Nekiiramodik, mint a szél, nélkülem. Én még mindig csak állok bambán. Közben mellém ér az első férfi. Nem teketóriázik, lehajol, és mint egy darab rongyot, úgy hajít fel maga mögé a lova nyergébe. Reszketve kapaszkodom a férfi derekába. Megcsap a lószőr és az izzadt férfitest szagának elegye. Elrablóm vagy megmentőm ez a férfi? Az utóbbinak sejtem. De a helyzet továbbra is aggasztó, hiszen láthatóan üldözöttek vagyunk. A lovas íja előtte keresztben átvetve a nyeregkápán, most nyilván éppen miattam nem tudja használni. Én viszont hátra fordulok. A csapat többi tagja mögöttünk. Magas süveget, színes övvel megkötött köpönyeget viselnek. Próbálom kivenni, milyen nemzet fiai lehetnek, de az erős koncentrálással megint hibát követek el: a túlzott fókuszálás eredménye mindig az ébredés! Így aztán nem tudom meg, kik voltak az üldözők, és hogyan végződött volna az álmom?...

Magamhoz térve, gyorsan tudatosul bennem: ezek nem a valóság képei voltak. Jobban mondva, nem a mostani valóságé, hanem talán egy korábbi életemé. Eszembe villan, hogy hol láttam már az álmomban látott öltözékekhez hasonlót: Tekla könyvében! Sajnálom, hogy azt sem tudom, milyen volt a megmentőm… már ha egyáltalán túléltük a menekülést… Ez persze ostoba gondolat, hiszen ez csak egy álom volt. Jó lett volna a lovas szemébe nézni, legalább csak egy másodpercre.

Ekkor Tibor is felébred. Fölém hajol. Erős karjaival magabiztosan, birtoklóan átfogja a derekamat, annak a tudatában, hogy ez a nő itt mellette teljes egészében az övé. És mennyire igaza van!

– Jó reggelt, Viktória, kedves. Hogy aludtál?

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, hogy lásd az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE