Egyedül a karácsony kapujában

Szép a tél Zebegényben, a Börzsöny kapujában. Mindjárt itt a Karácsony, megint elmúlt egy év. Az élet groteszk tréfája az, hogy igazán akkor tanuljuk meg értékelni a másik ember szerepét az életünkben, amikor az már nincs velünk. A Szentestét természetesen majd a családommal töltöm, de most még egyedül kell lennem kicsit.

A magas hegyoldalba ékelődő, kicsiny bérelt ház erkélyén ülök vastag kabátba és pokrócokba burkolózva. Hosszan vizslatom a szemközt sötétlő hegyeket. Gyönyörű a látvány: a Pilis kéken derengő hegygerince szépen kirajzolódnak a tiszta, alig-felhős időben. Különös belegondolni, hány és hány ezer ősünk bóklászhatott, vadászhatott ezen a környéken a régmúltban. Elfog az időtlen érzés: mennyit mindent láthattak ezek a hegyek az elmúlt évszázadokban!

A decemberi napfény éles fényeket vetít a vakítóan fehér felhőpamacsokra. Milyen szépen, élesen rajzolódik ki minden, még a Duna túlsó partján álló hegycsúcsok sziklái is jól látszanak. Ideális körülmények a fotózáshoz! Kezembe veszem a fényképezőgépemet, és több sorozatot készítek a folyó két partjáról. A közelben némi mozgást látok: egy fiú kutyát sétáltat a közelben. Teleobjektívvel szép közeliket sikerül lőni róluk is. Aztán ismét a hegyeket veszem szemügyre.

A Börzsöny és a Pilis vonulatai itt szinte karnyújtásnyira húzódnak egymástól. A robusztus, meredek falakat a Duna választja ketté. Sokat tudnának mesélni ezek a hegyek és ez az ősidők óta itt robogó folyó! Elérzékenyülök, és alig tudom visszatartani a könnyeimet. Mi indított meg ennyire? A történelmi emlékek? Nehezen tudom értelmezni a rám törő heves érzelmeket. Lassanként Tibor alakja idéződik fel bennem. Megrázkódom. Nem akarok rá gondolni! Sokkal könnyebb lenne, ha el tudnám felejteni. De nem megy.

Majdnem pontosan egy év telt el azóta, hogy repülőre szálltam a New York-i Newark Liberty repülőtéren. S a gépen a szomszédos ülést Tibor foglalta el. Mint később kiderült: prémium kategóriás jegyét cserélte el azért, hogy mellettem ülhessen a Budapestre tartó járat turistaosztályán… Ő már akkor biztosan tudta, hogy együtt akar lenni velem. Hogy nem így alakult, arról leginkább én tehetek. S hogy bánom-e? Talán igen. Azóta is van bennem egyfajta hiányérzet. Mintha egy feladatot befejezetlenül hagytam volna.

Nehéz éven vagyok túl. Visszazökkenni a régi, itthoni kerékvágásba, várakozni, hátha álmaim férfija felhív, holott igazából értelmetlennek tűnik a vágyakozás. Aztán fejest ugrani egy reménytelen és esélytelen szerelembe – és végül, elengedni őt, szent meggyőződésből. S aztán hónapokig sírni utána, holott én hagytam őt cserben. Az én döntésem volt, mégis azóta is fájt elengednem azt a férfit, aki eddigi életemben a legtöbbet jelentette nekem. De úgy éreztem, nem volt alkalmas hely és idő, hogy kiteljesedjen a szerelmünk. Még nem voltunk készek erre.

Az élet nem mindig azt adja, amit kérünk. Illetve, mégis azt kapjuk, amire szükségünk van, csak nem biztos, hogy idejében felismerjük, mikor mit kell lépnünk. Azt tettem, amit helyesnek gondoltam. De lehetséges, hogy a valószínűtlenebb megoldásnak kellett volna esélyt adnom.

Tekla igyekezett időben felkészíteni bármilyen lehetőségre, én azonban félreértelmeztem a mondatait. Habár, végső soron minden csak a lelki fejlődésünket szolgálja. A tévedés is. És ez jól van így – még akkor is, ha szenvedést okoz. Túl nagy volt a feladat, nem tudtam okosan megbirkózni vele. Az egómmal kellett megküzdenem, amely már sokszor megtréfált. Hol felemelt, hol a porba sújtott. Egyszer mindent elém tárt, és azt hittem, meg tudom váltani a világot, máskor kegyetlenül a szemembe nevetett. Azok, akik bántottak engem, mind csak a Sors eszközei voltak. Még Tibor is – pedig őt inkább én bántottam meg. Azóta is bűntudat gyötör, amiért indoklás és tisztességes lezárás nélkül léptem ki az életéből. Pedig nénikém figyelmeztetett: nem szabad megfutamodnom a kapcsolatunk elől, mert mindketten sokat tanulhatnánk belőle. Én azonban úgy éreztem, túl sok lenne nekem egy ilyen párkapcsolat, és túl kevéssé vagyok benne önmagam.

Vitathatatlan, hogy életem legcsodálatosabb együttléteit köszönhetem Tibornak. Különleges éjszakák voltak, s talán éppen attól voltak annyira rendkívüliek, hogy az egész annyira képtelen helyzetnek tűnt, hogy szinte álomban éreztem magam vele. A viszonyunk azt is megmutatta, hogy a látszat mögött sokszor törékeny a valóság, és akkor járunk jól, ha egy nagy kirakós játékként tekintünk a sorsunkra.

Legszívesebben megköszönném neki mindazt, amire megtanított, de úgy érzem, már elszalasztottam erre az alkalmat. Bár sosem vallottunk szerelmet egymásnak, mégis ott volt minden, kimondatlanul, a levegőben. Talán még most is szeretem, magam sem értem miért.

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KATTINTS IDE, ha szeretnéd elolvasni az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

VÁSÁROLD MEG A REGÉNYT EZEN AZ OLDALON KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE!