Dimenziókkal a föld felett

Már nem kell hónapokat várnom a következő találkozásra, Tibor hamarosan telefonál. Ezúttal kirándulni hív. Nagyon örülök az ötletének, mert a természetben sétálni mindig is szerettem, ráadásul ott mindenki egyenrangú – nem kell azon töprengenem, hogy mekkora társadalmi és anyagi szakadék árnyéka vetül közénk.

Úti célnak a Börzsönyt választjuk, mert közelsége miatt könnyen oda tudunk jutni, ráadásul mindkettőnknek kedves gyerekkori emlékei kötődnek hozzá. Jó lesz újra bejárni a vadregényes erdei ösvényeket, és megcsodálni a Dunakanyar panorámáját valamelyik hegycsúcsról!

A hegy lábáig autóval megyünk. Utazás közben alaposabban tanulmányozom az arcát. Értelmes, mélyreható tekintet, dús szemöldök. Határozott vonalú, egyenes orrnyereg. Erőteljes áll, serkenő borosta, melynek ezüstbe hajló színe jobban árulkodik a tulajdonosa koráról, mint a haja, mely éppen hogy csak szürkülni kezdett a tarkójánál. Ami furamód csak még vonzóbbá teszi a megjelenését.

Tibor elég sokat telefonál útközben. Időnként beszélgetés közben is fel-felvillan a készüléke, azt jelezvén, hogy már megint keresi valaki, vagy üzenete érkezett, netán újabb e-mail landolt a postafiókjában. Aggódva pillantgatok rá oldalvást: hogy fogunk így nyugodtan kirándulni az erdőben?! Szerencsére ez neki is eszébe jut: ahogy megérkezünk, egy látványos mozdulattal kikapcsolja a készüléket.

Hátizsákok fel, túrabakancs a lábakon, fejünkön sapka, indulásra készen állunk. Izgatott vagyok, veszettül kalapál a szívem a megilletődöttségtől, különösen akkor, amikor útitársam kézen ragad, és széles mosollyal rám vigyorog.

Nekivágunk a túrának. Térképünk is van: Tibor hozott egy régebbi példányt, hátha hasznát vesszük.

Olyan ösvényen indulunk el, amelyet "könnyed séta" ajánlással jelöltek. Bár még csak a tavasz derekán járunk, az egyre magasabbra emelkedő nap szépen felmelegíti a levegőt és kellemes, kirándulóidőt eredményez.

Menet közben más erdőjárókkal is szembetalálkozunk, szívélyesen köszöntjük egymást. Jó érzés tölt el: talán éppen ez az, ami egy ideje annyira hiányzott az életemből. Ideges nyugtalanságom kezd elmúlni, lassan visszatér az életembe vetett hitem. A mozgás öröme, az erdő illatai, a táj zöldje, vagy a helyzet romantikája teszi? Talán ez is, az is. Hosszú szakaszokat teszünk meg beszédes csöndben. A fülem furcsán cseng a város megszokott alapzaja nélkül. Érzem, hogy hatalmas lelki energiák kezdenek bennem feléledni: a monoton séta közben szinte egybekapcsolódom a természettel.

Néhány kilométer megtétele után melegünk van, éhesek és szomjasak vagyunk, és saját gyengeségünktől elkeseredve nevetünk magunkon. Keresünk egy nyugodt, békés tisztást, és a magunkkal hozott pokrócra telepedünk. A térképet böngésszük. Közben összeér a térdünk és a könyökünk. Felnevetünk, mint két zavarodott kamasz.

Amikor mosolyog, Tibor éveket fiatalodik. Csillogó, boldog tekintetét sokáig legelteti rajtam, aztán elkapja a derekamat, és gyengéden hátradönt. Az arcomba hajol, az orrunk szinte összeér.

– Csodálatosan érzem magam veled minden együtt töltött percben – jelenti ki elkomolyodva.

Nem tudom, mint válaszoljak. Nem mondta ki, hogy "szeretlek", de talán ez volt a szándéka.

A pillanat varázsa azonban egy csapásra elszáll, mert egy hangos gyerekcsapat tűnik fel a közelünkben. Így inkább összeszedjük a holminkat, és továbbindulunk.

Nem sokkal később Zebegény fölött, a Kálvária-dombon állunk meg ismét. Itt, a harmincas években épült monumentális I. világháborús emlékművet körülvevő zöld tisztáson padok is várják a turistákat.

Nagyszerű kilátás nyílik innen a Duna túlsó oldalán magasodó hegyvonulatra. Ennél szebb panorámát csak akkor láthatunk, ha felkapaszkodunk a trianoni emlékmű kilátójába.

Fent, a tornyocska tetején valóban gyönyörű látkép mutatkozik, a Pilis kéklő hegygerincei is szépen látszanak a tiszta, alig-felhős időben.

Néhány percig néma csendben állunk, a tájban gyönyörködve. Tibor átkarol.

– Gyönyörű látvány, igaz?

– Igen… – suttogom. Arra gondolok, hogy mennyire ostoba voltam, amikor külföldre mentem, és itt hagytam ezt a csodálatos vidéket. Ez az a táj, amit gyerekkoromban sokszor megcsodáltam, és mennyi szépséges hely van még ebben az országban, amit nem láttam!

Könnyek tolulnak a szemembe. Gyorsabban pislogok, és igyekszem úgy fordulni, hogy Tibor nem vegye észre a gyanús csillogást. Ezzel azonban már elkéstem. Csodálkozva néz rám, de nem kérdez semmit. Jól érzékeli, hogy most jobb nem szólni. Némát átölel, és ezért hálás vagyok neki. Sejtem, hogy talán testileg többet akart a mai naptól, de számomra az túl gyors tempó volna. Erre még nem állok készen. A szívemen-lelkemen esett korábbi sebek még nem hegedtek be. S azt sem tudom eldönteni, mennyire szabad belebonyolódnom ebbe a viszonyba. Jól érezzük magunkat együtt, mégis sok még a kétség bennem. A kísértés azonban túl erős.

– Máskor is elviszel kirándulni? – kérdezem félve.

– Persze, szívem. Örömmel! És hová menjünk legközelebb?

– Nem is tudom, talán Dobogókőre. Már jártam ott, de szívesen elmennék oda újra. Dobogókőn mindig olyan nyugalom fog el.

– És ez nem véletlen: állítólag ott dobog a Föld szíve – teszi hozzá halkan.

Tibor két-három hetente ingázik a világ különböző pontjai között, mégis az elkövetkező hónapokban járunk Dobogókőn, és a Pilis több más kirándulóhelyén is. A pokróc minden alkalommal velünk van, és bár Tibor testi vágyai egyre egyértelműbben mutatkoznak meg, még mindig türelmes.

Anyámnak is feltűnik, hogy egyre sűrűbben találkozgatok valakivel, és nehezményezi, hogy még nem mutattam be az illetőt. Én erre egyelőre gondolni sem akarok. Túl sok bennem a kétség. Egy halk hang időnként megszólal bennem: vajon miért nem kerül szóba más program köztünk? Múzeum, kiállítás, esetleg mozi vagy színház? Talán Tibor is úgy érzi, nem egy körbe valók vagyunk, ezért nem is törekszik arra, hogy kiránduláson és lovagláson kívül másképpen is töltsük együtt az időt? Talán a kezdeti aggodalmamnak valós alapja van: csak testi kapcsolatra vágyik velem – még ha türelmesnek is mutatja magát?...

A kételkedő gondolatok különösen akkor erősödnek fel a fejemben, amikor újra több hétre eltűnik. Üzenetek érkeznek ugyan tőle, de egyre jobban hiányzik, hogy nem hallom a hangját. Szeretném végre tudni, hányadán állok vele.

Amikor végre fölhív, éppen egy nagyon kimerítő munkahét áll mögöttem. Felvillanyoz, amint meglátom a kijelzőn a nevét. A hangja a lelkemig duruzsol, a végtagjaim pedig bizseregni kezdenek a rekedtes-huncut nevetése hallatán. Azonnal minden kételyemről megfeledkezek.

– Szeretnél ismét lóháton beszélgetni, vagy inkább egy kellemes borozáshoz lenne kedved? – állít dilemma elé, majd meg sem várva a válaszom, hozzáteszi: – Ha engem kérdeznének, én biztos az utóbbit választanám… annál is inkább, mert ez a kellemes borozás Balatonföldváron lenne…

Ezzel elhúzza az orrom előtt a mézesmadzagot. Egy balatoni kirándulás lehetőségét csak nem hagyhatom veszni! Ez a meghívás talán azt is jeleni, hogy végre komolyabb alapokra szeretné helyezni a kapcsolatunkat! – gondolom naivan. Abban a pillanatban eszembe sem jut, hogy mit tehet egy fülledt júniusi este és a zamatos balatoni bor az ember ítélőképességével, ha az illető nem túl rutinos alkoholfogyasztó, mint amilyen én is vagyok.

– Ha ráérsz egész hétvégén, akár a holnapi napot is a Balatonnál tölthetjük. Nem kellene sietni, volna idő megmártózni…

– Nem korai még ez egy kicsit? – nevetek zavartan. Félreérti.

– Ugyan már, szívem. Hetek óta tart a melegedés. Azt mondják, már jó a víz… De ha nem akarsz, nem kell fürödni. Akkor csak sétálunk a parton… esetleg vitorlázhatunk is.

– Soha életemben nem vitorláztam még – tiltakozom.

– Lovagolni se tudtál… mégis egész könnyen belejöttél. Nehogy ez tartson vissza! Gyere, és élvezzük ki együtt a szép időt!

Lázasan gondolkodom. Talán nem volna helyes, túl korai még ezt meglépni. Egy egész hétvégét együtt tölteni vele… Ez legalább annyira csábító ajánlat, mint amennyire aggasztó. A hirtelen támadt csöndet Tibor beleegyezésnek veszi.

– Mikorra tudnál összecsomagolni? – kérdi hirtelen.

– Úgy érted, te akár már most indulnál?

– Nos… igazából majdnem. Még van némi tennivalóm, meg persze bedobok egy váltás ruhát a kocsiba. De ha rajtam múlik, akár már a délután folyamán elindulhatunk.

– Jó neked… Persze, te nyilván a magad ura vagy a cégedben, de velem sajnos nem ez a helyzet. Tudod, éppen dolgozom.

– Hát jó… akkor munkaidő után. Ma péntek van, csak nem dolgozol négy óráig?

– Nem is, mert ötig tart a munkaidőm.

– Ó… hát az nem jó – hümmögi csalódottan. Talán itt kellett volna leállítanom a dolgokat. Akkor minden másképpen alakul. De a Sors útjait nehéz kifürkészni. Az is lehet, hogy előbb-utóbb mindenképpen ugyanarra a pontra vittek volna a történések bennünket, hiszen volt számos olyan jel, ami az életünk elkerülhetetlen összekapcsolódására mutatott.

Túl nagy a kísértés, hogy elfogadjam az ajánlatot. Így aztán abban maradunk, hogy amint végzek a munkámmal, hazasietek, gyorsan összeszedem, amire szükségem lehet – egy ilyen rövid kiruccanásra készülődni nem tart sokáig. Az autópályán másfél-két óra alatt leérhetünk. Vacsorára éppen ott vagyunk, ha minden jól megy…

Fárasztó napok állnak mögöttem, megint egész héten nagyon sokat dolgoztam. Mindent megteszek azért, hogy megfeleljek az elvárásoknak, de ez olykor túlságosan is sok energiámba kerül. Néha úgy érzem, hogy nem sokáig bírom már ezt folytatni… Ilyenkor mindig Tiborra gondolok: az utóbbi időben csak a vele való találkozások izgalma hozott pozitív energiákat az életembe.

A horoszkópomban Tekla szerint benne van a pénzhez való kötődés. Nekem pedig eszem ágában sincs életem végéig más pénzét számolgatni. És íme, itt van előttem a vágyott kiugrási lehetőség.

Elhessegetem a számító gondolatokat. Sokkal fontosabb, hogy Tibor valóban nagy hatással van rám, és egyre komolyabban érdekel. Tekla biztatásának köszönhetően már jóval felszabadultabb vagyok a férfival, és a nyomasztó érzéseim is kezdenek megszűnni. Az autópályán sokkal lassabban tudunk haladni, mint ahogy terveztük. Rajtunk kívül sok százan gondolták úgy, hogy a hétvégére leruccannak a Balatonhoz. Tibor nem türelmetlenkedik. De most is rengeteget telefonál. Főleg üzleti ügyek miatt keresik, döntésekhez kérik a véleményét. Időnként megkér, hogy a híváslistából keressek ki neveket és tárcsázzak számokat. Mindenkit igyekszik visszahívni. Annyi név hangzott már el, hogy nem győzök csodálkozni, hogyan győzi fejben tartani ezt a rengeteg információt. Ő ehhez van szokva, és láthatólag élvezi ezt az életmódot. Elgondolkodom azon, hogy egy nő ezt meddig bírhatja ki mellette.

Próbálom magamat hosszabb távon elképzelni az oldalán, de szokatlan nekem ez a felpörgetett életvitel; a rohanó tempó, a váratlanul felmerülő programok. Bár élvezem az autókázást, és örömmel tölt el a közös hétvége gondolata, kissé el is bizonytalanodom. Még mindig nem tudom elképzelni, milyen jövője lehetne a kapcsolatunknak. Elgondolkodva bámulok ki az ablakon, és ahogy futnak mellettünk a kilométerek, megfogadom: a hétvége minden percét ajándéknak tekintem, és jól fogom érezni magam!

Két órával később, áhítattal állok a csupa üveggel borított falú nappalijában, amelyen kitekintve a lenyugvó nap fényeitől sejtelmes színekbe öltözött Balaton sötétlő víztömegét látom.

Hatalmas, igazán gyönyörű ez a ház. Friss levegő fuvallata csapja meg az arcomat, pedig egyetlen ablakot sem láttam kitárva. Élvezettel szívja be tüdőm a friss, oxigénben dús levegőt.

Tibor észreveszi. Elmosolyodik.

– Tetszik neked itt? – kérdezi.

– Igen, nagyon is. Gyönyörű ez a ház, a panoráma mesés, és olyan jó, friss illat van… Nagyon modern épületnek látszik.

– Igen, elég különleges. Magyarország első húsz passzívházának egyike. Hővisszanyerő-szellőztető rendszer működik benne, ami folyamatos légcserét biztosít – magyarázza. Érdeklődve tovább faggatom, hiszen még soha nem hallottam ilyen építkezési módról, még Amerikában sem láttam hasonlót.

– Tulajdonképpen a környezettudatos és ökologikus építkezést az amerikaiak is egyre fontosabbnak tartják. Én úgy tudom, hogy ez az iparág szépen meg is erősödött az utóbbi években – jegyzi meg Tibor elgondolkodva. – Ne érezd magad rosszul a tudatlanságod miatt. New York környékén valószínűleg nincs látványos előrelépés e téren. Új házat építeni sokkal egyszerűbb és látványosabb is, mint a régi épületeket átalakítani a modernebb szemlélet szerint.

– Sokat tudsz a témáról, nagyon elmélyedhettél benne – állapítom meg lenyűgözve.

– Nos, igen. Valójában azért, mert résztulajdonom van egy építőipari cégben.

– De hiszen azt mondtad, hogy filmekkel, szerzői joggal és effélékkel foglalkozol…

– Úgy is van. De több lábon kell állni. Egyébként én csak csendestárs vagyok. Befektetési céllal szálltam be. A társam egy kiváló építész, aki kivitelezéssel is foglalkozik. Ezt a házat egyébként először magának akarta megtartani, de én lenyúltam tőle – mosolyog Tibor.

– Az illető úr azóta már a negyedik hasonlót építi. Eleinte mindig úgy van vele, hogy ezt most már ő és a családja fogja lakni, de aztán folyton hajtja tovább a nyughatatlansága: még szebb helyszínt talál, még jobb ötletei vannak…

– És ki rendezte be ilyen szépen és stílusosan a házat?

– A felesége. A hölgy elismert lakberendező. Nem ok nélkül, igaz? – Színpadias mozdulattal mutat körbe, mint egy várúr. Valójában az is: egy modern kori uraság, aki láthatóan bármit megtehet, amire csak kedve szottyan. Ez legalább annyira ijesztő is a számomra, mint amennyire imponál. Tibor tart egy kis házbemutatót: körbejárjuk az egész földszinti részt, ami önmagában nagyobb, mint a szüleim egész lakása.

A tágas nappali egyben étkező és konyha is. A délre néző hatalmas ablakainak köszönhetően valószínűleg egész nap fürdik a fényben. Itt a legmodernebb konyhai gépeket építették be, láthatólag mindenféle főzési igényre gondolva: többszintes sütő, gőzsütő, mikrohullámú sütő, mosogatógép, dizájn kávéfőző gép… Ezzel egy csapatnyi embert ki lehetne szolgálni. Ám láthatólag még nem nagyon használták az eszközöket, kivéve talán a kávéfőzőt.

Tibor hirtelen az órájára néz.

– Kicsim, a vacsorafoglalásunk nyolc órára szól. Gyorsan szedjük magunkat rendbe, aztán menjünk, éhes vagyok.

Megmutatja, hol van a földszinti mosdó. Elképedek, ahogy belépek: mintha egy luxusszálloda lakosztályába kerültem volna. Díszes csempék, aranyozott szélű tükör, csillár a fejem fölött. Eltart néhány másodpercig, mire magamhoz térek. Hogy lehet ilyen házban élni? Nekem ez túl sok. Nem vagyok ilyesmihez szokva. Ami az építészetet illeti, sokkal jobban érzem magam egyszerűbb környezetben, ahol a praktikum és természetesség dominál.

Szeretném megérteni magamat, hogy mi vonz ehhez az emberhez. Az egész olyan valószínűtlennek tűnik. Mint az is, amikor ott ültem ennek a rettenetesen elfoglalt, üzleties megjelenésű, olykor tekintélyt parancsoló modorú világfinak a méretes kocsijában, én a "kis senki" – ahogy mostanában éreztem magam –, és éppen arra készülök, hogy eltöltsek vele egy hétvégét a balatoni nyaralójában…

Mégis, mire számítok, mit akarhat tőlem? Minden annyira csodálatosan alakul, és én mégsem tudok teljesen felhőtlenül örülni neki, mert mindig arra várok, hogy mikor jön a feketeleves. Elhessentem a gondolatot. Tekla szavai jutnak eszembe: ha valamire sokat gondolunk, előbb-utóbb óhatatlanul bekövetkezik. Jobban tenném, ha egyszerűen csak élvezném a helyzetet…

Előkapom a táskámból a könnyű nyári ruhát, amelyet egy tengerparti nyaralás alkalmával vásároltam. Robert odáig volt tőle. Én pedig tetszeni akartam neki. Szembe nézek a tükörképemmel. Miért ezt a holmit hoztam magammal? Talán túlságosan merész ötlet volt. Most már nem sok választási lehetőségem van. Felhúzom a piros-kék mintás tunikát. Hmm. Alul lehetne picit hosszabb… és a kivágása is mélyebb, mint illendő. Ezek a hiányosságai miért nem tűntek fel, amikor először a kezembe vettem ezt a göncöt? – Kétségbeesetten nézek szembe a tükörképemmel.

– "Ugye, nem akarod elcsábítani ezt az embert?" – A saját magamhoz intézett kérdés még ott lóg a levegőben, amikor a ház ura jelenik meg a fürdőszoba előtt.

– Sikerült elkészülni? – kopog türelmetlenül az ajtón. – Mindjárt nyolc óra.

Gyorsan még megigazítom a hajamat, és kinyitom az ajtót. Ő is átöltözött: hófehér ing feszül széles mellkasán, hosszú lábait farmerba és bőrsaruba bújtatta.

Házigazdám széles mozdulattal nyújtja felém a karját, hogy belekaroljak.

– Hölgyem, megengedi, hogy a vacsoraasztalhoz vezessem? – búgja komikusan elváltoztatott hangon. Kuncogva bólogatok. Veszem az adást, én is előkelő dámákat imitáló módon fogadom gesztusát, s peckesen elindulunk. Azt gondolom, a tréfa csak az autóig tart, de tévedek. Az étterembe gyalog indulunk. Ez kissé meglep, de cseppet sem bánom. Nem kell messzire sétálnunk: a barátságos, hangulatos étterem a parti sétánytól nem messze áll, egy csendes utcácskában. A benti részen sok elszeparált, diszkrét box ígér nyugodt perceket, ám mi inkább a kerthelyiséget választjuk, ahol sok más zöld növény között leanderek és pálmák hívogatnak bennünket. Reménykedem benne, hogy nem kell túl sokat várnunk az ételre.

Már csaknem minden asztalnál ülnek. Nem is csoda: napok óta igazán kellemes időjárás, s talán már a nyári szezon is kezdetét vette.

– Ajánlhatok egy jóféle hallevest? – kérdezi udvariasan a pincér, egy fess, jó vágású középkorú férfi, nagy bajusszal és mosolygó szemekkel.

Tiborral kérdően nézünk egymásra. Ő sem tűnik túl lelkesnek.

– Esetleg egy különleges harcsapaprikást? Jó sok paprikával, mert úgy az igazi – tesz újabb javaslatot a pincér. Vacsorapartnerem erre már jobban vevő, aminek a pincér felettébb megörül és egy kis kultúrtörténeti felvilágosítást tart nekünk a paprika eredetéről.

– Azt tudták-e, hogy egykor régen dísznövényként termesztették a pirospaprikát, egészen a 17. század közepéig? Addig szinte kizárólag a a bors volt a legfontosabb fűszernövényünk. Ezért is nevezték eleinte törökborsnak. Tulajdonképpen Napóleonnak köszönhető, hogy ma ilyet ehetünk, mert a britek ellen egész Európára kiterjedő blokádot rendelt el. Így aztán az Indiából érkező árucikkek nem jutottak el hozzánk sem. De minden rosszban van valami jó, így legalább kényszerből ráéreztünk a paprika ízére – meséli nagy elánnal, láthatóan büszkén a tudására és a szójátékra. Mi már egy kicsit kezdjük unni az előadást. Egészen máson jár az eszünk… Gyorsan közlöm vele, hogy én maradok a húslevesnél és az ananásszal töltött pulykánál, amit már az étlapra pillantva az első percben elhatároztam. Egy másodpercig mintha megvetés suhanna át az arcán, de máris mosolyt erőltet magára, és már távozik is.

Meglepően gyorsan kihozzák a levest, amire kulturáltan rávetjük magunkat.

– Na, máris jobb – törli meg a száját elégedetten Tibor, amint végzett az első fogással. Szemrevételezi az asztalon előtte álló borospalackot, amelyen a kicsapódott pára apró vízcseppekben gyöngyözik. Felemeli a poharát, amelyet a pincér már teletöltött.

Tibor sejtelmesen mosolyog.

– Koccintunk?

Vidám mosollyal felelek, bár az arckifejezésem talán nem egészen őszinte: harcok dúlnak bennem. Egyfelől, mardos a kétely és az aggodalom – ugyanakkor izgatottan várom, hogy mit hoz az este. Jól sejtem, hogy Tibor ma már nem csak beszélgetni szeretne velem…

Incselkedve kérdezem:

– Mire iszunk?

– Ó, hát arra, hogy itt vagyunk. Szerintem ez csodálatos. Örülök neked, örülök ma mindennek.

– Nem furcsa ez az egész? Én egy kicsit úgy érzem magam, mintha csak álmodnék.

– Várd csak ki az este végét! – Nevet. A szemei huncutul fénylenek.

– Arra gondoltam, hogy vacsora után romantikusan őgyelgünk egy kicsit a parton. Ha a szúnyogok hagyják…

Tibor majd kicsattan a jókedvtől. Megjelenése egy laza amerikai színészt idéz, a mozdulatai magabiztosak. Nehéz ellenállni a férfias kisugárzásának. Én azért mégis megpróbálok visszafogottan viselkedni. Közben töröm a fejemet, milyen kifogást dobhatnék be, hogy hazaiszkoljak, még mielőtt félreérthetetlen szituációba keverednék. Lassan telik az idő. Az izgatottságtól remeg a lábam, s a hátamon időnként lázas borzongás fut végig.

Halk léptekkel ismét az asztalhoz lép a pincér. Elegánsan meghajol és ezúttal a borról tart rövid előadást, mielőtt elviszi az edényeket. Udvariasan végighallgatjuk.

Ismét várnunk kell néhány percet. Addig a bort kortyolgatjuk, a balatoni nyaralások emlékei merülnek fel. Megint eszembe jut, hogy mennyire más az életünk: míg az ő vakációi vitorlázással és tenisz partikkal teltek, én attól is boldog voltam, ha egy matraccal ringatózhattam a "magyar tenger" lágy hullámain, nem is igen vágyhattam másra. Gyakran elnézegettem a szörfösöket, ahogy hol egyik, hol másik irányból szántották a vizet és arra vágytam, hátha egyszer kipróbálhatom ezt a vagány sportot. Amire egyszer néhány percig volt is lehetőségem, amikor az egyik fiatalember hajlandó volt megmutatni, hogyan kell. Tizenkét-tizenhárom éves lehettem. Nehéz volt felállni a deszkán, még inkább állva maradni, megtartani a vizes vitorla súlyát. A jóképű fiatal férfi végig nagyon komoly arcot vágott, és egyszer sem nevetett ki, amint ott szerencsétlenkedtem, ezért nagyon hálás voltam neki. Nagyon magas volt, sötét hajú és szemű. Még a nevét sem tudtam. Sajnos többé nem láttam, mert másnap éppen indultunk haza. Elmeséltem a sztorit Tibornak. Elgondolkodni látszik.

– Ez hol történt? Melyik parton? – kérdezi hirtelen.

– Folyódligeten, gondolom. Mi többnyire ott nyaraltunk, vállalati üdülőben.

Elkerekedik a szeme. Hallom, ahogy felgyorsul a lélegzetvétele.

– Piros fürdőruha volt rajtad, apró virágmintával – jegyzi meg halkan.

– Ez lehetetlen! Csak azt ne mondd, hogy te voltál az?! – Döbbenten nézünk egymásra. Megint a Sors furcsa fintora? Ha igaz, hogy semmi sem történik véletlenül, ez is az összekapcsolódó életeink bizonyítéka volna? Nem tudom, hogy elhihetem-e, ami most velem történik.

A vacsora tökéletesen ízletes, és a gyomrunknak nem túl megterhelő. A jóféle balatoni bor adta kellemes hangulat hatására csakhamar elmúlik a kezdeti feszélyezettségem. Tibor egyébként is igazán kiváló mesélő, ezt már korábban is többször megtapasztaltam. Igaz, a mostani szituáció újszerű a kapcsolatunkban. A levegő szinte vibrál közöttünk. A szemünk egyre többször és egyre hosszabb időszakokra kapcsolódik össze, és a velem szemben ülő férfi mosolya régóta nem egy idegené, tekintete úgy ölel körbe, hogy átforrósodik tőle a lelkem. Minden porcikám őt óhajtja már. Egyre biztosabban érzem: ma végre meg fog történni, amire az első pillanat óta vágyunk. Ez most már elkerülhetetlen. És valójában már nem is akarok ellenállni a kísértésnek…

Az étterem teraszáról néha megcsillanni látjuk a tó északi partjának fényeit a fák sűrűjén keresztül. Időként egy-egy hajókürt dúdol bele a balzsamos éjszakába, s amikor a vacsorázók beszélgetésének halk moraja egy-egy pillanatra elcsendesedik, a parton ciripelő tücskök neszét is meghallhatjuk. Varázslatos, mámorító az este. Közben előkerül egy zenekar is, ami klasszikus, andalgós muzsikákat játszik. Sok pár feláll az asztalától és lassan megtelik a kis tánctér. Mi sem maradhatunk ki a jóból. Pironkodásom ellenére, Tibor rábeszél, hogy mi is táncoljunk.

– Majd én vezetlek, te csak csukd be a szemed és élvezd – súgja a fülembe, és én hallgatok rá. Ő pedig lágy mozdulatokkal, alig érve hozzám, ügyesen körbevezet a táncolók között. Tudom, hogy rábízhatom magam. Időnként lehunyom a szemem, és csak élvezem a lassú forgást. Csodálatos az egész.

Végül hazasétálunk, letelepedek a nappaliban, még bágyadtan az élménydús este izgalmaitól, s azon aggódva, hogyan lesz tovább…

Tibor azonban nem tűnik izgatottnak. A házba belépve első dolga, hogy az automata árnyékolókkal besötétítsen. Az egész csak néhány gombnyomás. A ház összes helyiségében halvány fény kapcsolódik fel. A nappali álmennyezetének szélei mentén diszkrét fényjáték indul be.

Nagy szemeket meresztek.

– Mi ez a hangulatvilágítás?

– Tetszik? – kérdezi látható büszkeséggel.

– Nos, nem is tudom…

– Nem szereted az ilyen modern dolgokat?

– Azt azért nem mondanám. Tulajdonképpen jópofa…

– Nem az egész ház ilyen. Gyere csak fel az emeletre, ott is láthatsz érdekes dolgokat – ajánlja titokzatosan mosolyogva.

Ez azért eléggé átlátszó szöveg. De az adott szituációban el tudom fogadni. A varázslat még most is tart, és én mosolyogva vállat vonok: Miért is ne? Erre a költői kérdésre persze hirtelen több tucat okot fel lehetne sorolni. De van az a pillanat, amikor semmi sem úgy történik, ahogy az helyénvaló volna.

Érdeklődve követem a ház urát az emeletre. Széles válla, keskeny csípője, karjának izmai átsejlenek a könnyű vászoningén. Ahogy felfelé lépdel, izmos combjain megfeszül a farmernadrág. Zavaromban körülnézni is elfelejtek. Pedig van látnivaló bőven: balatoni életképek és vitorlásversenyek fotói bekeretezve a lépcsőház falán, az emeleten pedig érmek, trófeák, roskadásig telt könyvespolcok, és egy teljesen más hangulatú világ.

Az emeleti folyosó egy külön birodalom az épületen belül; egészen más képet mutat, mint a lakberendező által megálmodott földszinti enteriőr. Íjak, tegezek és nyilak lógnak a falakon több helyen, ősi magyar ruhákba öltözött emberekről készült képek a komódon… Eszembe jut, hogy ez a téma már a repülőgépen felmerült, de akkor nem mélyedtünk el benne. Nem emlékszem már, mit mondott erről Tibor, miért is olyan fontos ez neki? Kíváncsiság ébred bennem, de tudom: ez most nem az a pillanat, amikor erről kéne csacsognunk.

Tibor, a szoba közepén megállva egyenesen szembe fordul velem és nagyon komolyan néz. Most teljesen tisztának tűnik a tekintete, pedig nemrég még gyanúsan csillogott a szeme az elfogyasztott alkoholtól. Úgy tűnik, mondani akar valamit, de aztán hagyja, hogy inkább a teste beszéljen helyette. Közelebb lép, és lágyan átfogja a derekamat, s közben úgy néz, hogy lehetetlen ellenállnom… Valójában már a vacsorát követően, tánc közben megpróbált a blúzom alá nyúlni egy kicsit kapatosan, felajzottan a fejébe szállt bortól. Akkor nevetve ellöktem magamtól. Talán én is többet ittam a kelleténél, mert most is melegnek és nehéznek érzem a fejem, közben pedig reszket, fázik a testem. Küzd bennem a "nem szabad" és a vágy, hogy engedjem őt magamba. És tudom, hogy ő is azt akarja.

Most először vagyunk együtt ilyen közelségben. Nyilvánvaló, hogy mindketten borzasztóan vágytunk erre a pillanatra. És én még most sem vagyok biztos abban, hogy jól teszem-e, ha engedek a kísértésnek. De most az sem érdekel, ha óriási hibát követek el.

Tibor forró vággyal ölel át, ajka a nyakamhoz ér, ujjai végigszántanak a hajamon. Majd a mellemen. Egyre határozottabbá válnak a mozdulatai. Két karjával átfogja a derekamat, magához húz. Megcsókol, a nyelve már a fogaim között kalandozik. A combja pedig a lábaim közé nyomul. Eszembe sem jut ellenkezni…

Rég voltam már így valakinek a karjaiban, és nagyon jól esik, ahogy hozzám ér. Már felébredt bennem a szunnyadó szenvedély, s én is arra vágyom, hogy átlépjük végre azt a bizonyos határt. A következmények most nem számítanak. A gondolatok lassan elfogynak, már semmi sem számít, csak a csodálatos pillanatok, amelynek részese lehetek azzal a férfival, aki valamikor, valamiért nekem rendeltetett. Úgy érzem magam, mintha álmodnék. A bor vagy a forró, illatos nyári este okozta-e ezt a varázslatot, nem tudom. Nem is érdekel. A pillanatban létezem, és a testem már nem csak az enyém: a mozdulataim engedelmesen követik Tibor érintéseit. Az érzékek birodalmában vagyok, dimenziókkal a föld felett.

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha megnéznéd az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE