Azért vannak a jó barátok…

Hosszabb külföldi tartózkodásom után hazatérve, minden nagyon furcsa, idegen érzést kelt bennem: más kultúra, más beszédmodor, más gazdasági viszonyok vesznek körül. Időbe telik megszokni. Megérkezni persze általában valamiféle megnyugvást is hordoz magában, még az olyan számkivetett lelkeknek is, amilyen én vagyok. Én mégsem tudok megnyugodni, és lazítani: egyelőre nincs munkám, s lassan elfogynak az anyagi tartalékaim.

Nincs időm a helyzetem fölött siránkozni: mielőbb pénzhez kell jutnom! Nem akarok a szüleimen élősködni. Munkát kell keresnem, s lassan bármi szóba jöhet. Közel két hónapja rostokolok itthon és csak az állásinterjúk jelentenek némi változatosságot a napjaimban. Ám megfelelő szakmai előélet nélkül nem kapkodnak utánam sehol. Egyetlen dologhoz értek igazán, amiben gyakorlatom is van – de a fotózással összefüggésben egyelőre semmilyen kapcsolatrendszerem nincs ebben az országban, így más területen kell szerencsét próbálnom. Életemben még annyi megalázó helyzetben nem voltam, mint az elmúlt időszak álláskeresési próbálkozásai alatt. A legbosszantóbb az egészben, hogy nem egy esetben az döntötte el a kérdést, melyik jelölt kérte a legkevesebb pénzt…

Egyik este, az eredménytelen álláskereséstől kimerülten, hátradőlök a székben és a plafont bámulom. Mint rendszerint, most is Tiborra gondolok, ahogy minden nap újra és újra. Ennek az időtöltésnek tulajdonképpen semmi értelme nincs, hiszen csupán egyszer találkoztunk, és nem is várható folytatás. Bár nagyon jól éreztük magunkat együtt, nem cseréltünk telefonszámot a búcsúzásnál. Mégis, a gondolataim és a vágyaim folyton hozzá járnak vissza. Tudom, hogy ez helytelen, és csak még szomorúbbá teszek magam vele. Ki akarom őt űzni a fejemből. Könyvet veszek elő, hogy féket tegyek zabolátlan gondolataimra. Nem a megfelelő regényt választottam: a cselekmény meglehetősen vontatott, a párbeszédek laposak. Félreteszem a kötetet, elnyúlok a kanapén, s hamarosan már alszom is.

Jóval később, a telefonom csörgése riaszt fel álmomból. Kata barátnőm van a vonalban. Melegség tölti el a szívemet. Kata a legrégebbi, legjobb barátom, akivel azelőtt szinte minden gondolatomat megosztottam, s ő mindig türelmesen meghallgatott, velem örült, velem szomorkodott. Én mégis évekig kiszálltam az életéből, nem voltam jelen az élete fontos eseményeinél, csak a távolból mutattam némi érdeklődést felé. Szerencsémre, ő ezt nem vette zokon, ezért sosem tört meg a kapcsolatunk. Mindazonáltal, jól tudom, hogy én magam nem tettem meg minden erőfeszítést, ami elvárható lett volna. Mindent félredobtam az amerikai álmom miatt, évekre szinte teljesen eltűntem a gyermekkori barátaim szeme elől, elhanyagoltam őket. Unalmasnak és kispolgárinak soroltam be a barátnőmet, és nem igyekeztem azon, hogy tartsam velük a kapcsolatot. Ez most már nagyon szégyellem, hiszen nem volt igazam. Elhessegetem az elmémbe tolakodó vádló önkritikát, amely arra emlékeztet, hogy nem voltam túlzottan hűséges a barátaimhoz, ráadásul igazságtalan és méltánytalan véleményt alkottam róluk. Szemellenzős módon csak előre figyeltem, és nem láttam, valójában mi zajlott körülöttem. Most már tudom, hogy a csillogó és izgalmas felszín gyakran ürességet takar. Mögé kell nézni a dolgoknak, mielőtt eldöntjük, mi a jó és a helyes viselkedés, és az emberek kedvességének is több szintje van.

Egész életünkben folyton új arcokat, új embereket ismerünk meg, és mindannyian hatással vannak ránk – persze, ez vica versa is igaz… Mindenki tanítja a másikat és mindenki tanulhat is másoktól. Jó esetben minden találkozás esélyt adhat arra, hogy mások tapasztalatait megismerve, tágítsuk a látókörünket, és ezáltal biztosabban alkothassunk véleményt az élet egyre több területéről. Amerikában töltött éveimben a legkülönfélébb kultúrákból jött emberekkel ismerkedtem össze, s azt képzeltem, sokat tudok a világról. De nem vettem számításba, hogy az általuk elmesélt történetek csak kiragadott pillanatképek voltak, amelyekből nem vonható le messzemenő következtetés.
Habár a felszínes ismeretségeknek is megvan a rendeltetése sorsunkban, nem szabad túlságosan nagy jelentőséget tulajdonítani ezeknek. Felvillantanak egy képet, megmutatnak egy új szemléletmódot, de csupán ennyi a szerepük, s idővel ki is kopnak az életünkből. Azonban vannak olyan barátok, akik akkor is meg tudják érinteni a lelkünket, ha éppen távol vagyunk egymástól: az igazi, mély kapcsolatokat valahol egy láthatatlan szál mindig összeköti.

Nem mindenki mondhatja el magáról, hogy rendelkezik ilyen nagyszerű kapcsolatokkal, ezért jobban meg kellett volna becsülnöm, hogy nekem három igazán nagyszerű barátnőm is a van. Amikor hazatértem, attól féltem, hogy nem fogjuk megtalálni a közös hangot. De talán alaptalan volt az aggodalmam. Lehet, hogy sok olyan ember van az életünkben, akikkel időnként kellemesen elbeszélgetünk – de csak kevesen vannak azok, akiket tényleg ismerünk, és akikre valóban számíthatunk a bajban. Katica és a többiek is örömmel fogadták bűnbánó telefonhívásaimat, amelyben közöltem velük, hogy megint a szüleim házában lakom.
Mint most megtudom, a múltkori beszélgetéseink után ők rögtön azt kezdték szervezni, mikor tudnánk összejönni. Végül azt találták a legjobb ötletnek, hogy mindannyian együtt találkozzanak velem, mert minél hamarabb látni szeretnének. Mindezeket szinte egy szuszra hadarja el csodálatos barátnőm. Lelkesedését hallva, komolyan meghatódom.
Kata még elmondja, hogy ők hárman egymás között úgy állapodtak meg, másnap délután nála találkoznánk, mert veszélyeztetett terhesként ő nem nagyon tud kimozdulni otthonról. Azért hívott, hogy megkérdezze, nem bánom-e, hogy ezt találták ki, és nekem is megfelel-e az időpont?
Hogy nem bánom-e?! A könnyekig meghatódom az odaadásától, és már előre örülök a találkozásnak. Alig várom, hogy másnap legyen!

***

A megbeszélt cím felé tartva, meglátok egy bababoltot a buszról, leugrok a legközelebbi megállónál és visszasietek az üzlethez. Legalább nem érkezem üres kézzel. Zavartan nézek körbe és az orrom mohón issza be a babaszagot. Észreveszem, hogy éppen a popsikrémek és babasamponok polcánál állok. Felsajdul bennem valami. Huszonöt vagyok. Anyámnak ennyi idősen már gyereke volt.

Néhány hónapja még úgy tűnt, én is hamarosan kismama leszek, de Robert nem akarta, hogy így legyen. Féltem is elmondani neki, amikor az első gyanú felmerült bennem. Aztán megbizonyosodtam róla, hogy helyes volt a sejtésem. De várni akartam a hírrel. Tudtam, hogy nem illene bele egy gyerek az ő hosszabb távú karrier terveibe. Időre volt szükségem, érveket akartam gyűjteni, amivel őt is meggyőzhetem, mert úgy éreztem, én mégis szeretném a babát megtartani. A második hónapban voltam. Szerettem volna végiggondolni dolgokat, ezért egy ideig hallgattam róla.
Sose ment jól a titkolózás – most se. Egyszer elszóltam magam, így Robert túl korán tudta meg az igazságot. Rettenetesen kiakadt a felismeréstől, össze is vesztünk. Azt akarta, vetessem el a babát.
Én elrohantam, és órákon át fel-alá sétáltam a Prospect Park eldugott ösvényein. Ez volt a kedvenc részem az óriási metropoliszban, amelynek ősfás erdősége a hazai kirándulások emlékét idézte. Sokat gondolkodtam akkor arról, hogy mit is akarok, jó úton járok-e. Addig a napig azt hittem, Robert velem képzelte a jövőjét, s annyira szeret engem, ahogy én is őt. Az akkori durva kirohanása elbizonytalanított, elkeserített. Alig akartam elhinni, hogy azt várta volna tőlem, hogy akarattal szüntessek meg egy ártatlan életet. Ezt képtelen lettem volna megtenni. Végül nem is került erre sor, mert a kis lélek megértette, hogy túlságosan zavaros helyzetbe csöppenne, most nem várják tiszta szívvel és visszakozott.

Egy borzalmas, átidegeskedett éjszakát követő reggelen arra ébredtem, hogy a testem kidobta magából a növekvő életet. Rettenetes érzés volt, megsirattam. De aztán valahogy túltettem magamat rajta. Ha minden igaz, csak én és Robert tudtunk róla – legalábbis azt ígérte, nem mondja el senkinek. Több szó nem is esett róla, viszont egyre távolabb kerültünk egymástól lélekben és fizikailag is. Attól a naptól kezdve Robert kerülte velem az együttléteket. Inkább játszott a számítógépén, vagy eltűnt "sörözni egyet a haverokkal". Fogalmam sem volt róla, időnként kivel töltötte az estéit. Talán Elisa is vele volt olyankor. Nem sejtettem, hogy nem csupán baráti minőségben… Utólag belegondolva, tulajdonképpen lehet, hogy ennek így kellett lennie.
Egy látszólag kellemetlen és rossz élmény is lehet a számunkra kedvező, ha olyan eseményeket indít el az életünkben, ami továbbvisz, ami a hasznunkra válik. Egyre inkább úgy éreztem, hogy másképp nem is történhettek volna a dolgok: amerikai életem jórészt a felszínről szólt, nem fejlődtem sehová. Bizonytalankodásomat a Sors egyszerűen megoldotta, s kész helyzetek elé állított. Tulajdonképpen hálás lehetek azért, hogy volt hova hazatérnem. És most már azt is észreveszem végre, milyen szerencsés vagyok, hogy van családom, és vannak igazi barátaim, akik velem szeretnék tölteni az idejüket.

A babaholmikat árusító üzletbe fájó szívvel léptem be, de az ott töltött idő alatt hatalmas változás zajlik le bennem. Talán a megnyugtató, bensőséges légkör, az eladók kedvessége, vagy a fiatal családok közege és vidám hangulata idézi elő ezt a csodát, nem tudom eldönteni. De ez a rövid idő is elegendő ahhoz, hogy megtisztítson a fájdalomtól, és felkészítsen arra, hogy egy kisgyermekes édesanya és két családalapítás előtt álló fiatal nő közé vegyüljek, és a lehető legvidámabb arcomat mutassam. Azt akarom, hogy kellemesen teljen el a délután.
Persze, én érkezem utoljára. Mindhárman ott vannak már. Az ajtón belépve, önkéntelenül kitör belőlem az örömteli üdvözlés. Ők azonnal viszonozzák azt; mindannyian felpattannak, elém sietnek. Ettől egészen meghatódom. Boldogság önti el a szívemet. Egymás szavába vágva, kérdésekkel rohannak meg. Én viszont, tőlem szokatlan módon, szabadkozom és hárítok. Inkább visszakérdezek, és csendben őket figyelem. Titokban szégyenkezem az elmúlt évek miatt, mert méltatlanul hanyagoltam őket. De láthatólag nem vették zokon. "Jól van, nincs semmi baj, senki nem vágott a fejemhez semmit, igazán rendes barátnőim vannak, hogy láthatóan cseppet sem haragszanak" – nyugtatom magamat.

Szabadkozom amiatt, hogy bár váltottunk leveleket az elmúlt évek során, és olykor a modern technika előnyeit kihasználva, Skype-on is beszéltünk egymással – ezek a beszélgetések többnyire rólam szóltak. Ők rengeteget kérdeztek, én pedig voltam olyan önző, hogy bőségesen ecseteltem a velem történteket, s végül sosem maradt idő arra, hogy én is alaposan kikérdezzem őket. Most viszont itt a nagy lehetőség! Rajtam a sor, hogy begyűjtsem az információkat!
Anna igazi meglepetés a számomra, annyira megváltozott. Komoly, elegáns hölgy lett belőle, és egészen lenyűgöz az új, nyugodt beszédmodorával. Látszik, hogy megtalálta a helyét az életben. Bár korábban nehézségei voltak a tanulás terén, csodálatos módon változtatni tudott az életén, és most egyre több szakmai sikert arat egy pénzügyi elemző cégnél. Vajon hogy csinálta? Erről még ki fogom faggatni, határozom el.

Megtudom, hogy az elmúlt évek alatt velük is nagy események történtek. Kata barátnőm anyuka lett, majd elveszítette az édesanyját. Nagyon sajnálom, hogy nem voltam a közelben, amikor szüksége lett volna rám, hogy kisírja magát a vállamon. Ezen most már nem tudok változtatni. Elhatározom, hogy a jövőben több időt fogok vele tölteni. Talán még utólag is volna mit átbeszélünk ezzel kapcsolatban.
Szép lelkű Flóra barátnőmmel is túl keveset beszélgettünk az elmúlt években. Azt ugyan tudtam, hogy férjhez ment a gyerekkori szerelméhez, de fogalmam sem volt arról, mennyire szeretnének már utódot is – a gyerek viszont sajnos még nem jön, pedig nagyon vágynak rá. Ugyanakkor lett két kutyájuk, és ráérő idejükben beutazták fél Európát. Rengeteg élménye van, köztük számos mulatságos eset. Jó hallgatni, ahogy egyre felszabadultabban meséli a történeteit.

Nagyon élvezem, hogy a lányok egymás szavába vágva mesélik a sztorikat, és szokatlan módon, most én vagyok az, aki nagyokat hallgat. Szégyellem bevallani, hogy az én utam sehova sem vezetett, valójában semmit sem értem el az eddigiekben, és most újra kell kezdenem az életemet. Ennek ellenére igazán jól érzem magam a körükben, és végleg megnyugszom: történt, ami történt, mindig lesz miről beszélgetnem velük.
Elmondhatatlanul hálás vagyok azért, hogy nem vették zokon a hűtlenségemet, és újra szívesen befogadtak a köreikbe. Szokták mondani, hogy szerelmek jönnek-mennek az életükben, de igazi csak kevés akad. Hát így van ez a barátokkal is. Nehéz igazi és jó barátokat találni, és még nehezebb megőrizni a valódi, mély barátságokat.
Azt hiszem, nagyon szerencsés vagyok, hogy annyi viszontagság után, most itt lehetek a barátnőimmel. A világ ismét kezd kinyílni a szemeim előtt, és ezt nekik köszönhetem.

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKKELJ IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGÉSZBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE