Amikor két nő akarja ugyanazt a férfit...

Clarissa Greendale egy közeli parkot javasol a találkozásunkhoz. Ez megfelelően semleges helynek tűnik két ellenfél számára… Hiszen azok vagyunk. Két nő akarja ugyanazt a férfit. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen szituációba keveredek. Sosem tartottam magamat harcos típusnak, eddig inkább mindig elkerültem a konfliktusokat. Most sem szándékozom vitatkozni, s legszívesebben visszakoznék, semmi kedvem ehhez a beszélgetéshez. De aggódom Tibor miatt, és tudni akarom, mi van vele.

Ahogy a nő feltűnik a sétányon, azonnal megismerjük egymást. Igaz, nincs is a közelben túl sok járókelő: csupán egy babakocsit tologató anyuka és két nyugdíjas néni sétál a közelben, valamint egy párocska üldögél egy padon a fák alatt. A nagyvilági, divatos küllemű nő kiléte amúgy sem hagy kétségeket bennemj: amikor meglátom, szemernyi kétségem sincs a kilétéről vagy a szándékairól.A megjelenése szöges ellentétben áll egy átlagos, hétköznapi családanya megjelenésével. Ki más jönne le hétköznap délután egy közparkba tűsarkúban, ennyi drága, márkás göncben? Felismerem, ha valaki olyan ruhát visel, amit a fizetésem duplájáért vesztegetnek a belvárosi butikokban. S az a fensőbbséges vonulás! Egy csepp kételyt sem hagy a szemlélőben, hogy jóval többre tartja magát másoknál.

Ő is azonnal megismer, egyenesen felém indul, amikor meglát. Talán én vagyok a közelben az egyetlen, aki beleillik a gaz csábító kategóriába. Persze, nincs kizárva, hogy napok óta figyeltet, és számos fotót látott már rólam, így már előzőleg is tudta, hogy ki vagyok, és hogy nézek ki…

Nem tűnik izgatottnak, tehát nincs semmi baj Tiborral. Talán nem is tud róla, hogy a felesége randevúra hívott engem.
– Köszönöm, hogy eljött – udvariaskodik száraz hangon. Tökéletes, talán kissé túlzottan affektáló angolsággal formálja a szavakat. Egy üres pad árválkodik a közelünkben. Óvatoskodva leereszkedik rá.
– Üljön le – mutat maga mellé.
– Miről akar beszélni velem? – válaszolom hasonló hangnemben.
Rosszat sejtek.
– Tudom, hogy a hétvégén együtt volt a férjemmel. Sőt, ő volt olyan bolond, hogy még egy vitorlásversenyt követő gálára is elvitte magát. Szeretném, ha tudná, hogy ennek nem lett volna szabad megtörténnie. Ő egy komoly üzletember, akinek így csorba eshet a megítélésén.
– Nem találkozhatnak többet – közli velem kimérten, ellenvetést nem tűrő, parancsoló hangnemben.

A döbbenettől szóhoz sem jutok. Most már nyilvánvaló, hogy a nő végig figyeltetett bennünket. Ez övön aluli húzás volt. Különben is, hogy jön bárki ahhoz, hogy utasítgasson engem? Elönt a harag.
– Mit szólna ahhoz Tibor, ha tudná, hogy maga így beleavatkozik az ő ügyeibe? – A hangom tisztán, élesen cseng.
– Sajnos, ő most nem lehet itt – jelenti ki elnyújtott, szánakozó hangon.
– Miért nem? – Megijedek. Talán mégis valami baja történt.
– Nézze, kisasszony. Őszinte leszek. Több mint tíz éve vagyunk házasok Tiborral. Ismerem őt, mint a saját tenyeremet. Alapvetően nyitott házasságban élünk. Igen, olykor előfordul, hogy az egyikünk félrelép. Ezzel nincs is gond addig, amíg mindenki tudja, hogy hol a helye, és hol vannak a határok! Ezért aztán jobb lesz, ha magácska is a helyén kezeli a dolgokat. Lehet egy-két hétig szórakozgatni, de hosszú távon nem jó senki szeretőjének lenni. Mondom ezt azért, mert kedvelem magát – hazudja a szemembe. Blöfföl. Átlátva a hamisságán, dac ébred bennem.
– Mégis, mit akar ezzel mondani?
– Csak azt, hogy jobban teszi, ha idejében kiszáll. Még mielőtt túl mély érzelmei támadnának. Mert később annyival rosszabb lesz, amikor majd magára is ráun, ahogy eddig sokszor már megtörtént hasonló kaliberű nőcskékkel, mint maga…
Rosszul érintett, hogy "nőcskének" nevezett. De az fáj igazán, hogy ráébredtem: csak a sokadik vagyok a sorban, akikkel Tibor kikezdett.

Lehet, hogy csupán manipulálni akar, vagy rám ijeszteni, esetleg az volt a célja, hogy befeketítse előttem Tibort. Sajnos, sikerrel jár. Akár igazat mond, akár nem, ez az egész jelenet nagyon kínos nekem. Sejtettem, hogy túl szép az egész, hogy igaz legyen.
Nem érzek magamban erőt ahhoz sem, hogy a kételyeimmel küszködjek, nem fogok egy vadidegen nőt sem arról győzködni, szálljon le a férjéről, és elégedjen meg azzal, hogy eddig a feleségének mondhatta magát. Ha pedig van némi igazság a szavaiban, annál rosszabb. Hiszen könnyen elképzelhető, hogy Tibor éppen azért unt rá az asszonyára, mert saját magának is be akarja bizonyítani: képes arra, hogy új viszonyt kezdjen, van még benne elég vonzóerő. Ennek sok oka lehet: talán a kapuzárási pánik, vagy a tesztoszteron túltengése, amely örökösen arra veszi rá a férfiakat, hogy újabb és újabb nőt akarjanak megkapni. Ezért van az, hogy olykor alapvetően normális, értelmes, tisztességes emberek sem tudnak ellenállni egy szép mosolynak, vagy egy vágykeltő mozdulatnak. Mindennek az alapja a szex volna? De hiszen nem állatok vagyunk, akiket a fajfenntartó ösztön mozgat, hanem civilizált, kulturált, tudatos emberek… Még akkor is, amikor a szerelem hevében egyesek olykor furcsa dolgokat is tesznek. Ahogyan Tibor is, a nyílvesszőkkel.
Most is megborzongok a fájdalmasan gyönyörű emlékképtől. Nézem ezt a puccosan öltözött, nagyvilági modorú nőt, és sehogy sem érzem benne a harmóniát. A festett vörös hajzuhatag és a tűhegyes körmök sehogyan sem férnek össze az affektáló hangnemmel. Az a benyomásom támad, hogy úgy fest, mint aki útszéliből lett hölgy, mert sikerült egy gazdag férjre szert tennie. És most nem ereszti a zsákmányt. Jól megtanulta a szerepét, és nem akar lepottyanni a toronyból, ahová felkapaszkodott. Már mindent értek…

Kissé csalódottnak érzem magam: csakugyan ő lenne Tibor felesége? Hová tette az eszét, amikor megkérte a kezét? Vajon mit tudhat ez a nő? Hirtelen az eddigi távolság még hatalmasabbra növekszik köztem és Tibor között. Néhány napja még azt hittem, értem őt, és egy rövid ideig talán még abban is reménykedtem, hogy összetartozhatunk.
Egyre biztosabban érzem: a reményeim eltúlzott vágyak voltak. Igazán romantikusan hangzott az ikerláng-szerelem, és a karmikus kapcsolat lehetősége – de most már elég ebből! Ébresztő, ez itt a valóság! Még ha igaz is lenne, hogy életek óta össze vagyunk kötve – a kettőnk szerelme miért éppen most, ebben a lehetetlen helyzetben tudna kiteljesedni?
Nem akarom, hogy azt higgye az angol asszonyság, hatással volt rám a mondókája. Mégis, annyiban igaza lehet, hogy jobb lesz Tibort elfelejtenem. De azért sem adok neki elégtételt!

– Maga csak erőlködik – mondom megvetően.
– De megnyugodhat, nem akarok Tibortól semmit. Egy kicsit jól éreztük magunkat együtt, de nekem ő úgyis túl sok. Legyen csak boldog vele, ha magának megfelel, hogy másokkal is összejön néha. Nekem ez biztosan nem lenne pálya. Ha engem valaki csak egyszer is megcsal, akkor el is búcsúzhat tőlem. Mert nekem van önérzetem. Ami, ezek szerint, magának nincs. Előadhatja itt vagy máshol a dámát, de tudja meg, az az igazi ribanc, aki érdekből hagyja, hogy kitartsák, miközben valójában nem becsüli őt a férje semmire, hiszen akkor vele volna, és nem csalná meg… – teszem hozzá, és felállok a padról.
Most ő az, aki köpni-nyelni nem bír a döbbenettől. Elfogytak a szavai. Csak tátog, mint a partra vetett hal.
– Maga… maga…kis cafka!
Olyan szánalmas, hogy látni se bírom.
– Viszlát! – vetem oda, és már ott sem vagyok. De nem érzek diadalt. Csak ürességet és szomorúságot.
Meglehetősen lehangolva érek haza. Otthon a szüleim, mint mindig a televíziót nézik vacsora közben. Motyogok valamit, aztán a szobámba indulok. Régen is sok magányos órát töltöttem itt, akkor még reménykedve a szabadságban, ami majd rám vár, ha felnövök… De nem sokra mentem vele. Most már reménysugár sincs.– Mi baj van? – kérdezi anyám, felnézve az asztaltól.

– Semmi…
– Úgy vonszolod magad, mint egy kivert kutya. Mi történt?
Ha én azt elmesélném… De nem, azt nem tehetem. Nem akarom hallani a fejmosást, amiért olyan ostoba voltam, hogy belementem egy kalandba egy nem hozzám való férfival. Elég szentbeszédet hallottam már tőle. Ráadásul kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy olyan férfi szeretője lettem, aki az apám lehetne.
– Nem történt semmi különös. Nem érzem jól magam. Lefekszem – motyogom, és igyekszem eltűnni.
Ekkor azonban apám szólal meg.
– Volt itt ma valaki, téged keresett. Délután. Valamilyen Tibor.
Lefagyok.
– Igen? Mit akart?
– Azt nem mondta. Kérte, hogy hívd föl mihamarabb. Izgatottnak tűnt, talán fontos lehet. A telefonszámát nem adta meg. Úgyhogy azt gondoltam, ismered…
– Igen… Köszönöm, apa.

A szobámba sietek. A háttérzajokból hallom, hogy anyám kíváncsian faggatni kezdi apámat, aki csak hümmög a kérdéseire. Repes a lelkem: ha itt volt Tibor, akkor nem lehet semmi baja! A szívem csaknem kiugrik a helyéből, olyan izgatottan kalapál. 

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KATTINTS IDE, ha szívesen elolvasnád az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

VÁSÁROLD MEG A REGÉNYT EZEN AZ OLDALON KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE!