Amikor a változást kikényszeríti az élet

A barátnőkkel töltött délután gyorsan eltelik a régi közös emlékek idézgetésével, és a friss élménybeszámolókkal. Bár kezdetben nehezen engednek ki a fékjeim, végül sikerül feloldódni, és újra megtalálni a hangot a lányokkal. Szokásomtól eltérően most nem érzem úgy, hogy be szeretném őket avatni a magánéletem részleteibe.

Hagyom, hogy Anna a szakmai sikereit ecsetelje, és a szerelmi élete meglehetősen unalmas részleteivel traktáljon. Még Kata gyerektörténeteit is érdeklődéssel hallgatom, ráadásul olykor kifejezetten szórakoztató, amiket elmesél. Flóra keveset beszél magáról, inkább őt bombázza kérdésekkel, mint egy olyan fiatal nő, aki már borzasztóan vágyik maga is az anyaságra. Én is inkább őket faggatom, de nem térek rá a saját dolgaimra. Ezúttal nem lenne túlzottan vidám téma rólam beszélgetni. Aztán persze végül mégiscsak sor kerül rám is.

– Hát veled mi a helyet, Viki? Nagyokat hallgatsz, nem ismerünk rád! – néznek rám mindannyian kíváncsian.
– Lányok, én igazán nem szeretném elrabolni a délutánt… Azelőtt mindig körülöttem forgott minden, mert túl sokat beszéltem magamról. Rájöttem, hogy ez nem volt helyénvaló, ezért most inkább rátok szeretnék figyelni – adok kitérő választ.
Bármennyire is foglalkoztat, nem akarok Robertről beszámolni. Ki szeretné a megalázottságát ecsetelni? Ezért csak visszafogottan mesélek az amerikai "barátaimról". Ez meglepi őket. Nehezen akarják elfogadni, hogy most nem vagyok olyan élénk és harsány, mint amilyennek régen ismertek.
– Nagyon megváltoztál. Nem vagy boldog mostanában? – teszi a karomra a kezét Kata, és mélyen a szemembe néz.
– Mi történt ott veled? Amikor pár hónapja Skype-on beszéltünk, még sokkal mosolygósabb voltál… Úgy emlékszem, volt egy Robert nevű srác… Miatta vagy ilyen letört? – kérdezi óvatosan.
– Valahogy úgy. De kérlek, ne beszéljünk róla.
– Oké, értem. Értjük… – csatlakoznak a többiek is.
Egy darabig valóban megállják, hogy ne hozzák szóba Amerikát. De a kíváncsiságuk erősebb.
– Mikor mész vissza New Yorkba? – érdeklődnek egy idő után.
– Ilyesmi nincs szándékomban.
Elkerekedett szemmel néznek. Látom rajtuk, hogy most fogják fel igazán: tényleg hazajöttem, és nem csak látogatóban vagyok itthon.
– De hát olyan szuper munkád volt ott! És izgalmas, érdekes életed… Ezt mind eldobnád?
– Most mihez fogsz kezdeni?
– Hol fogsz dolgozni? – kérdezik ekkor egymás szavába vágva.
– Lányok, hagyjatok már! – legyintek nevetve, de közben a szívem zokog.
– Az a helyzet, hogy fogalmam nincs, hol tudnék dolgozni és mi lesz így velem. Nem is tudom, ki alkalmazna, hiszen semmiféle szakmai gyakorlatom nincs. Csupán a fotózáshoz értek, de abban hiába vagyok jó, ha itthon labdába sem rúghatok mások mellett, megfelelő ismeretségek nélkül. Csinálhatnék egy vállalkozást, de ahhoz tőkére volna szükség. Félretett pénzem pedig sajnos nincs. Kölcsönkérni pedig nem akarok – szögezem le gyorsan, még mielőtt félreértenék, és anyagi segítséget ajánlanak fel. Nem kérnék ilyesmit tőlük.

Bár a társalgás ezen része kissé kellemetlen volt a számomra, összességében mégis nagyon élvezem a délutáni találkozót. Csak most fogom fel, mennyire hiányzott az őszinte baráti szó! Ilyennel "odaát" nemigen találkoztam, ott mindenki csak a felszínen kedves és happy, a többség szuperlatívuszokban beszél, és ugyanolyan könnyedén szórják a könnyed dicséreteket, mint az egymást pocskondiázó szavakat. Utóbbit természetesen, csak az illető háta mögött.
– Jaj, annyira hiányoztatok! – bukik ki belőlem hirtelen.
– Te is nagyon hiányoztál! –ölelnek át szeretettel. Elönt egy boldog érzés, amit már régen nem éreztem.
Most már gyorsan repül az idő, és hamarosan véget ér a kis délutáni összejövetel. Hazaérkezik Kata párja és vele kislányuk, a kétéves Hanna. A kicsi már nyűgösködik, ideje megfürdetni, ágyba tenni.
Nem is akarunk tovább zavarni, gyorsan elköszönünk tőlük. A csöppséget nem is igen volt alkalmam alaposabban megnézni vagy megdögönyözni, de talán majd máskor. Meg is beszéljük, hogy ilyen találkozókat a jövőben rendszeresen szervezünk, mert mindannyian vágyunk rá, hogy többet lássuk egymást.
Flórával és Katával még egy ideig együtt sétálunk, beszélgetünk. Végül Anna, a vékonydongájú, óriási szemű csöpp lány – valójában még húszévesnek sem látszik – felveti, hogy üljünk be valahova, és ott folytassuk a társalgást. Flóra köszöni, de inkább siet haza, mert eszébe jut, hogy valamilyen esti programot beszélt meg a párjával.
– Talán majd máskor beülhetnénk valahova hármasban - javasolja.
Így hát Anna karon fog, és a megcélozzuk a legközelebbi legközelebbi "beülős helyet", hogy ő nevezi. Egy gyorsétterem van a következő sarkon. Egy kávéra megfelel. Bevállaljuk. Hamar megkapjuk az italainkat.
– Nem a legszínvonalasabb a hely, de legalább jó a capuccino – szabadkozik Anna, miközben a meleg nedűt kavargatja, melynek a tetején már kezd zavarossá válni a tejszínből megformált virágminta.
– Kár, hogy Flóra nem ért rá tovább – jegyzem meg csöndesen.
– Jó lett volna többet hallani róla, nem nagyon mesélt magáról.
– Csak kifogás volt – komolyodik el a filigrán Anna.
– Szerintem megint kiakadt, hogy ott egy gyerek a közelében, és nem az övé.
– De úgy látszott, hogy jól érezte magát… – hökkenek meg.
– Ezt nem vonom kétségbe. De azért, jobban örülne, ha már ő is babázhatna. Tudod, Flóra nagyon szereti a gyerekeket, de nem akar összejönni nekik, hiába próbálkoznak jó ideje. Szegény, teljesen kikészül a sok vizsgálattól. Félre is kezelte a saját dokija, és nemrég kezdett egy igazi szakemberhez járni. Egy igazi heroikus küzdelem a övék… Két beültetésen is túl van.
– Micsoda, komolyan? És semmi eredmény?
– Hát, tulajdonképpen ezt nem is mondhatnám el… A lelkemre kötötte, hogy nem pletykálok róla. Legutóbb azt hitték, összejön a dolog. Teherbe esett, de aztán az ötödik héten elvetélt… – suttogja Anna alig hallhatóan, mint egy összeesküvő.
– Kérlek, nehogy eláruld neki, hogy tudod. Leszedi a fejemet…
– Természetesen. Megvárom, hátha ő egyszer beavat. De ha nem, akkor azt is megértem…
– Mesélj inkább te, veled biztosan annyi érdekes dolog történt az Államokban!
– Ugyan, dehogy, már mindent elmondtam… – füllentem. Aztán mégis bevallom:
– Tudod, nekem se sokkal könnyebb magamról beszélni, mint Flórának. Neki a gyerek nem jön össze, nekem pedig egy normális kapcsolat se.
– Tehát mégis Robert miatt vagy annyira letört.
– Részben igen.
– Azért ne keseredj el. Fogd fel a dolgot úgy, hogy most aztán újra lehet válogatni! Annyi más srác szaladgál a világban. Csinos vagy, okos vagy, nem lesz nehéz találni valakit helyette. De most lehetőleg nem menj a világ másik végére miatta, ha lehet, jó? – nevet rám élcelődve.
– Azt hiszem, még korai lenne ez… Beszéljünk inkább másról.
– Rendben, ahogy szeretnéd – néz rám biztatóan. Megint lenyűgöz az újfajta magabiztosságával, konszolidált külsejével. Nekem is sok kérdésem lenne hozzá, de megelőz.
– Hol fogsz most dolgozni? Mi a terved? – ismétli meg a kérdést, amit a lányok már a kis összejövetelünk elején is nekem szegeztek.
– Az az igazság, hogy fogalmam sincs, mi lesz velem. Éppen ez a gond. Elkezdtem munkát keresni, de sehol sincs szükség rám. Mert mihez is értek igazán? Fotók készítéséhez. De nincsenek itthon fotós ismerőseim, és művészi vagy divatfotókat csak egy belterjes kör csinál. És nekem nincs itthon kapcsolatrendszerem. Pedig ez alapvető ezen a területen. A reklám világába sem szabad az út, hasonló okból. Ez nyilvánvaló. Sokat gondolkodtam már azon, hogy saját vállalkozásba kezdjek. Esküvői fotókat, gyerekfotózást is vállalnék szívesen, de a piac itt is nagyon telített – kesergek.
– Nem szoktál te ilyen bánatosan beszélni, csodálkozom rajtad. Mintha nem is te volnál - húzza fel szép vonalú szemöldökét barátnőm.
– Tudod, úgy érzem, kidobtam az ablakon azokat az éveket, amit nem itthon töltöttem… Nagy reményekkel utaztam el, és volt idő, amikor úgy éreztem, jó úton haladok és sikeres, elismert és anyagilag biztos lábakon álló művész lehetek. És akkor majd jogom lesz itthon is az asztalra csapni. Azt hittem, majd én megmutatom, sokat érek. De nem így történt. Becsapva, megtörve kullogtam vissza, és még örülhetek, hogy befogadtak a szüleim, azok után, ahogy elmentem. Emlékezz vissza, mekkora veszekedések voltak nálunk…
Anna megértően bólogat. Egy percig csöndben ülünk, aztán komoly tekintettel rám szól:
– Nem olyannak ismertelek, aki könnyen feladja az álmait.
Rezignáltan vállat vonok.
– Lehet, hogy anyámnak igaza volt: nem lehet mindig az enyém az utolsó szó! Talán nem kellett volna annyira görcsösen akarni ezt a nagy önállóságot. Az ember lánya élete korai szakaszában azt képzeli, mindent elérhet a világon, csak akarnia kell. Aztán, ahogy telik-múlik az idő, egyre csak tolódik az a bizonyos "majd én aztán megmutatom, hogy nekem jobban is fog menni" kitörési kísérlet. Az álmokat annyival könnyebb végiggondolni, mint valóra váltani!
– Nem szép dolog saját példával élni, de megteszem: nézz csak rám! Rólam ki gondolta volna, hogy hova eljutok az életben? Saját erőből?! Mindenki ostoba libának nézett. Mert a látszat azt mutatta, hogy semmire nem vagyok jó. Fejletlen, naiv kislány voltam, ócska ruhákban jártam. Még az érettségin is alig mertem megszólalni. Pedig csak bizonytalannak éreztem magam, és féltem a tanár szigorú tekintetétől. Holott tudtam a tételeket. Később se volt könnyű, de aztán sikerült legyőzni a félénkségemet. Csak második nekifutásra vettek fel az egyetemre. De végül sikerült. Most pedig igazán vagyok valaki: csoportvezetőként dolgozom az ország egyik legnagyobb számviteli cégnél – meséli Anna nyugodt hangon, ám érezhető büszkeséggel a hangjában. Nem veszem zokon tőle, hiszen nem győzöm csodálkozni a hatalmas változáson, amit tapasztalok a viselkedésében és a megjelenésében.
Lehajtott fejjel, könnyes szemmel hallgatom a fiatal nőt, akiből süt az élet szeretete. Igaza van. Fel kell végre állnom a padlóról. Nem a múlt, és nem is a közelmúlt történéseivel kellene foglalkoznom, hanem előre tekinteni. Végül felpillantok rá. Tekintetemben elismerést és hálát láthat.
– Nem kioktatásnak vagy önfényezésnek szántam ezt a kis monológot– teszi hozzá gyorsan.
Elmosolyodom. Érzem, hogy Anna segíteni akar és tudom, hogy nem fölényeskedés szólt belőle.
– Anna, köszönöm, hogy igaz szavakat kapok tőled. Talán pont erre volt most szükségem. Tényleg nagyszerű, hogy te nem adtad fel, és hittél magadban. És most láthatóan boldog vagy és elégedett. De honnan tudtad, hogy mi a te utad? És mi késztetett arra, hogy minden mást félretéve, csak a célodért küzdj?

Anna pár percig némán kavargatja a capuccino-t. Csendben várakozom a válaszra. Sejtem, hogy neki sem lehet könnyű ezekről a dolgokról beszélni.
– Mi változtatott meg? A sok-sok megaláztatás és fájdalom. Sokan lenéztek a családom miatt, vagy a külsőm miatt. Egyszer csak megelégeltem ezt, mert már nem bírtam tovább. Eldöntöttem, hogy nem elégszem meg a saját pocsolyámmal: kilépek a szokásos mederből, és akármi is lesz a vége, változtatok az életemen.
Persze, megmozdulni és lépni valamerre, valójában nagy kockázattal is jár, az is lehet, hogy nem megfelelő irányba indulsz el. De én konok voltam és kitartó. Azt gondoltam: még akkor is érdemes elindulni, ha nem jön össze a végső cél. Ha csak annyit érek el, hogy bátrabban megszólalok, és ki merek állni az emberek elé, akkor is többet érek annál, aki voltam: mert legalább megpróbáltam. Lehet, hogy a következő lépés sikeresebb lesz, mert mindenből tanulni igyekszem. Ha pedig már rajta vagyunk az úton, előbb vagy utóbb eljutunk valahova.
Elismerően pillantok rá.
– Azt hiszem, már az is sokat számít, hogy boldog vagy attól, amit csinálsz – jegyzem meg halkan.
– Boldog vagyok? Talán ez még nem az igazi boldogság… De elégedett vagyok, és mindig van hajtóerő, ami visz tovább az úton. Azt hiszem, nekem most ez a legfontosabb, ez a fő célom: hogy új életet teremtsek magamnak! Ez persze nem egy könnyű vagy gyors folyamat. Minden nap meg kell harcolnom magammal, hogy ne engedjem be újra a gondolataimba a régi minták szerinti reakciókat. Ha fáradt vagyok, nehezebb. De mindig figyelek rá, hogy ne csússzak vissza. Csak egy út van, és az előre vezet…

Milyen okosan, türelmesen áll hozzá az élethez ez a fiatal nő! Annyira más lett, és jó irányba változott meg! Nem kapkod ostobán, inkább következetesen végigviszi, amit eltervezett.
– Bárcsak én is így tudnék gondolkodni! – mondom ki önkéntelenül a gondolatot.
– Viki, te ugyanúgy képes vagy nagy változtatásokra! – reagál azonnal lelkesen Anna.
– Csak hogy tudd: te voltál a követendő példa a számomra!
Elkerekedő szemekkel nézek rá.
– ÉNg?! De hát miért, hogy érted ezt?!...
– Nagyon tetszett a bátorságod, amivel annak idején csak úgy nekivágtál az ismeretlennek. Nem érdekelt, hogy ki mit mondott, sem pedig az, hogy milyen nehézségek várnak rád… – meséli lelkesen.
A szavába vágok.
– Ez inkább vakmerőség volt… és látod, most megint itt vagyok, mit értem el?
– Nem olyan nagy baj, hogy nem jött össze elsőre! Ebből is tanultál, tapasztaltál, nem?!
Elgondolkodva hallgatom a szavait, és el kell ismernem: igaza van. Hálásan megölelem barátnőmet. A szavainak köszönhetően jobban érzem magam a bőrömben. Ő azonban még mondana valamit.
– Egyébként, volt más is, ami segített… Jobban mondva, egy társaság. Megismertem valakit, aki elvitt pár előadásra… És ott olyan dolgokat hallottam, amelyek megváltoztatták a világról alkotott képemet. De ne ijedj meg barátnőm, semmi agymosásról nem lesz szó – nevet fel, meghökkent arckifejezésemet látva.
– Te mindig nagyon érdeklődtél a történelem iránt, emlékszem. Ezért is gondoltam, hogy elmesélem a sztorit. Szóval, megismertem egy srácot, akivel sokat kirándultunk, főleg a Pilisben. Régészet szakon végzett, és sokszor vesz részt ásatásokon szerte az országban, időnként még külföldön is. Kicsit mániákus, mert tulajdonképpen a hobbija is a szakmája. Szabadidejében is gyakran próbál kutakodni olyan helyeken, ahol valami régészeti érdekességet sejt. És ezeket a felfedező túrákat összeköti a természetjárással.
– Együtt jártok? – kíváncsiskodom.
– Voltaképpen már nem. De barátok maradtunk. A lényeg, hogy szeret az ősi magyarok dolgaival foglalkozni, és sok ehhez hasonló gondolkodású ismerőse van. Így jutottam el vele bizonyos előadásokra, például a táltosokról, és az ősmagyar szimbólumokról. A régiek vallásáról, istenképéről is szó volt ilyenkor.
– Te sosem voltál vallásos, úgy rémlik…
– Jól emlékszel. Hivatalos értelemben most sem vagyok az. De valami változás mégis történt a belsőmben. Nem tudom, mi váltotta ki, de egyszer csak megértettem, hogy a bennem élő lélek-szikra egy felsőbb Lény pici darabkája, ezáltal mindig is velem volt, és lesz. Ez persze mindenki másra is igaz lehet. A különbség abban van, hogy valaki ennek a tudatában éli-e az életét, vagy sem. Mert egészen másképpen tekintesz a körülötted lévőkre, és a környezetedre is, ha felfogod, hogy minden mindennel összefügg. A környezeted hatással van rád, ahogy te is hatással vagy a körülötted élő többi élőlényre…
Anna monológja kissé földhöz vág. Tátott szájjal bámulok rá, és nem tudom, mit mondjak. Egy kicsit sokkolnak a hallottak. Ez a vékony, törékeny lány sokkal többet tud a világról, mint én!
A hallottak nagyon megérintenek. Könnyek gyűlnek a szemembe.
"Minden mindennel összefügg" – dübörög a fülemben a kijelentés, amely tulajdonképpen annyira magától értetődő, csak éppen soha nem gondolunk erre a mindennapok során. Rohanunk előre, sietünk a vesztünkbe, s közben az alapvető igazságokat figyelmen kívül hagyjuk…

***

Hazafelé egész úton a múltamon morfondírozom. Tulajdonképpen kislány korom óta másra sem vágytam, csak hogy szabad lehessek. Elegem volt abból, hogy semmit sem tehettem meg, ami igazán érdekelt volna: nem zongorázhattam, nem járhattam balettra – de ami a leginkább bántott: lovagolni sem engedtek. Hol az volt a kifogás, hogy "nekünk ilyesmire nincs pénzünk", hol a féltés álarcába bújtatva tartottak távol a színpadtól vagy éppen a lovaktól. Pedig mennyire vágytam arra, hogy lovagolhassak! Mély, zsigeri érzés volt, ami ezekhez a nemes négylábúakhoz vonzott, de csak nagy ritkán kerülhettem közel hozzájuk. Már egészen fiatalon lenyűgöztek a színek és a formák, és szerettem volna fotón megörökíteni azokat a szépségeket, amiket megtapasztaltam a kirándulásaim alkalmával. De Anyám még a fényképezőgépét sem adta oda soha, nehogy tönkre tegyem vagy elveszítsem. Így hát rajzoltam, festettem és írtam, mert évekig az egyetlen járható út az önkifejezésre az maradt, ha így élem ki a kreativitásomat. Ez persze nem volt tudatos, hiszen gyermek voltam még.

Arra viszont rájöttem, hogy a gondolataim és érzéseim vizuális megjelenítésével valamit adni tudok az embereknek – és saját magamnak is, hiszen egy jól sikerült alkotás után erőt és éledő önbizalmat éreztem magamban. Ez csak megerősödött akkor, amikor sorra kezdtem megnyerni az iskolai, majd körzeti, megyei és országos rajzversenyeket. Ezek az élmények hozzájárultak, hogy ne mondjak le a fotózás iránti vágyamról, és mindent megtegyek azért, hogy szerezzek magamnak egy fényképezőgépet. Onnantól kezdve nem volt megállás! És mennyi szépséget, csodát tartogatott a számomra ez a pálya! Azt hittem ez az én utam. De most derékba tört az egész. Nehéz elfogadnom, hogy talán jobb volna belátni, láthatóan mégsem ez a karrier rendeltetett nekem az életben. Legalábbis nem a világ másik felén kell keresnem a szerencsémet.
Valamiért így kellett lennie. Ha minden mindennel összefügg, akkor véletlenek sincsenek. Talán ha jobban figyeltem volna a jelekre, nem ért volna meglepetésként a kinti környezetem hűtlensége. Valójában nem is érdemeltem jobbat; hiszen én magam is hűtlen voltam a szülőhazámhoz, a barátaimhoz – és ami talán a legfontosabb, a legnagyobb bűnöm: hogy a családomat is elhagytam. Jobban figyelnem kellett volna a körülöttem lévő emberekre, akkor talán megértettem volna az ő mozgatórugóikat, és indítékaikat. De engem soha nem érdekelt, hogy miért támasztanak felém bizonyos elvárásokat, és nem akartam másoknak megfelelni. Mindig csak mentem a saját elképzeléseim után, bármennyire is légből kapott volt egy-egy ötlet. Ha valami balul sült el, másokat hibáztattam, vagy a körülmények szerencsétlen összejátszására fogtam a dolgot. Ezzel a gondolkodásmóddal egy ködös álomvilágba ringattam magam. Saját magamat sem ismertem eléggé. Most már világosan látom, hol követtem el hibát: mivel nem gyakoroltam önkritikát, megfosztottam magam a fejlődés lehetőségétől is.
Megértem: talán azért kellett mindent elveszítenem, hogy végre időt szánjak a belső munkára. Igen, legfőbb ideje, hogy önmagamat jobban megismerjem. Kész vagyok rá, hogy Anna példáját kövessem. Kaptam egy új lehetőséget az élettől. Ezt most nem szabad elszúrni…
Ahogy ezek a gondolatok végigfutnak az elmémen, szinte érzem, ahogy új áramkörök keletkeznek az agyamban… A szívem hevesen kezd dobogni a gondolattól, hogy mi minden várhat rám a jövőben. Tudom, hogy kemény és hosszadalmas feladatok elé nézek. De azt is tudom, hogy ez így a helyes, és most fordult a jó irányba a hajóm kormányrúdja. Nagy levegőt veszek, és magamban kimondom: most veszi kezdetét az új életem. Az Viktória, akit eddig igaznak gondoltam, nincs többé…

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

SZERETNÉD AZ EGÉSZET EGYBEN LÁTNI ÉS OLVASNI?
IDE KATTNTVA MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE