Álom és valóság

Az elmúlt napokban mintha csak álmodtam volna, annyira szokatlan volt mindaz, ami történt velem. Minél többször játszom le újra és újra a megtörtént jeleneteket, annál valószínűtlenebbnek tűnnek a képek. Már magam sem vagyok biztos abban, hogy csakugyan megtörtént. Hátha csak egy szenvedélyes álom volt az egész?!

Nem gondoltam, hogy ennyire rossz érzésekkel térek vissza a hétvégi kiruccanásról. Elhatározom: anyámék semmit nem vehetnek észre a rosszkedvemből. Sem a sajnálkozásukra, sem a leszidásra nincs szükségem.
Üres tekintettel, összekucorodva üldögélek a szobámban a könyvekkel telepakolt kanapén. Egyfolytában Tibor arca, érintése jár az eszemben. Ez a hétvége lelki és testi értelemben is rendkívüli volt: egy érzelmi hullámvasút.
Az arcomhoz nyúlok, megérintem… szinte érezni vélem, hogy a Tibor arcán kiserkenő szőrszálak finoman dörzsölték a bőrömet. Megborzongok. Nem tudom figyelmen kívül hagyni, hogy bármi is történt, a hétvégénk milyen csodálatosan indult. Lenyűgözött a viselkedése, és imponált, hogy általa én is a legjobból részesültem. Elegáns étterem, elit hely a vitorlásverseny nézőterén, mindenki figyelmesen és udvariasan viselkedett velünk, érződött, hogy tisztelik őt. De vajon mit gondolhattak rólam, miért vagyok ott vele?...
Nehéz elképzelni a méltó folytatást. Hiszen mindent megtettem azért, hogy ne akarjon többé velem találkozni: a hazafelé úton alig szóltam hozzá; egyfolytában csak kifelé bámultam az ablakon, mint egy durcás kisgyerek.
A hangulatom éppen olyan borongós volt, mint az időjárás: az égről lógó szürke esőfelhők tengernyi vizet rejtettek, s az égi zuhany éppen akkor indult meg, amikor hazaért velem. Jóformán el se köszöntem tőle, amikor megállt a házunk előtt.
Kipattantam a kocsiból, benyúltam a hátsó ülésre a táskámért, és már indultam volna – de addigra ő is ott állt az autó mellett, ölelésre készen. Csak egy gyors puszit nyomtam az arcára, s az esőre fogtam, hogy rohannom kell... De ő is jól tudta, hogy ez csak kifogás volt. Szomorkás, bágyadt félmosollyal nézett utánam, amikor sarkon fordultam és sietős léptekkel a bejárat felé vettem az irányt.

Tekla azt állította: a szerelem egyfajta művészet, amelyben úgy tudunk kiteljesedni, ha a saját valóságunkban szilárdan jelen vagyunk. Ehhez nagy önismeret kell. De én nem láttam az orromtól a valóságot. Ezért nem is történhetett másképp: a szerelem terén óriási kudarcot vallottam. Nénikém szerint ezt másképpen is fel lehet fogni. Ha az ideális társ megtalálása az életünk időszakaitól, a lelkünk fejlettségi szintjétől függ, eszerint életemnek abban a fázisában Robert volt az, akivel találkoznom kellett. A vele való kapcsolat is a tanulásomat szolgálta. És mi a helyzet Tiborral? Neki mi a szerepel az életemben?
Most már látom, hogy mi mindenre kellett volna jobban figyelnem az elmúlt években. Vajon eleget fejlődtem-e az eltelt időben?
"Az ideális lélektársi kapcsolat a lelkek teljes összefonódását jelenti, amikor teljesen önmagam lehetek, és egyúttal az is a feladatom, hogy a társamat hozzásegítsem ahhoz, hogy bennem rejlő gondolat– és érzelemmintákat feloldja" – olvastam valahol. Ez a mondat tökéletesen rímelt a Teklától hallottakra. Kezdem megérteni a lényegét, de úgy érzem, hogy minderre még most sem vagyok kész.
Még mindig nem tudom, miben higgyek: karmikus kapcsolat lenne közöttünk, vagy csak a véletlenek furcsa összjátéka minden? Szeretném feltenni a kérdést neki is, de tartok tőle, hogy őrültnek nézne. Hát még akkor, ha elárulnám: szeretném kielemezni Teklával a horoszkópját, hogy kiderüljön, mi dolgunk egymással a mostani életünkben?!
Ha figyelembe vesszük azt a tételt, hogy véletlenek márpedig nincsenek, akkor az sem véletlenül történt, hogy éppen a jelen körülményeink között sodort össze bennünket az élet. Hiszen már annyiszor megtörténhetett volna!
Egy városban éltünk, alig néhány utcára egymástól. Millió alkalmunk volt találkozni – és talán számtalanszor el is mentünk egymás mellett, de nem voltunk képesek felismerni egymást. Ahogy akkor régen, a balatoni nyaraláskor sem történt köztünk semmi. De ami elsőre nem jött össze, és másodszorra sem, végül mégis meg kellett, hogy történjen.
Nem hagy nyugodni az a tény sem, hogy az álmaink összekapcsolódnak. Ez is azt támasztaná alá, hogy feladatunk van egymással? Mi lehet a magyarázat arra, hogy újra és újra felbukkantunk egymás életében, még ha az adott pillanatban nem is vettünk mindig tudomást a másikról? Talán nem jól fogtunk az egészhez; nem ismertük fel, mit kellett volna tennünk. Ha dolgunk van egymással, nem biztos, hogy a test kísértésének engedve kellett volna felismernünk egymást.

A horoszkóp összefüggéseinek mélyebb ismerői a múlt dolgairól is találhatnak jelzéseket. Tekla segítségével és a pontos születési dátummal sok mindent meg tudnék fejteni.
Térdemet felhúzom, könnyben ázó arcomat a kezembe temetem. Nem vagyok rá túl büszke, amit tegnap tettem annak érdekében, hogy többet tudjak meg Tiborról, mint amit meg mertem kérdezni tőle.
Szemtől szemben nem mertem a születési adatairól faggatni, mert attól féltem, hogy a magyarázatot nevetségesnek találná.
Hirtelen ötlettől vezérelve, miközben zuhanyozott, kivettem a tárcáját a nadrágzsebéből, hogy megnézzem a jogosítványán a dátumokat. Ám a pontos elemzéshez ez még nem elég, tudnom kellene, melyik napszakban született. Akárhogy is, merészségem engem is meglepett.
Miután a tárcáját gondosan visszatettem a zsebébe, és a ruháit igyekeztem ugyanúgy elrendezni, ahogy találtam, visszamentem a teraszra, végigdőltem a kanapén, ahonnan pár perce úgy pattantam fel, mint akibe tűt szúrtak. A szájpadlásom kiszáradt az izgatottságtól, de lehunytam a szemem, hátradőltem és a nyakamig felhúztam a takarókat.
A nappali üvegfalán át valószínűleg úgy nézhettem ki, mint aki elaludt. Tibor is így gondolhatta, mert amikor végzett a fürdéssel és meglátott, sarkon fordult és még egy pokróccal tért vissza. Én pedig, mint akit már elnyomott az álom, hagytam, hogy betakarjon, mert még úgy éreztem, szükségem van egy kis időre, hogy összeszedjem magam. Tartottam tőle, hogy amilyen jó emberismerő Tibor, és amennyire én rossz színész vagyok, két másodperc alatt rájönne, hogy valami miatt furdal a lelkiismeret.
Valójában saját magamat is megleptem azzal a hidegvérrel, ahogy képes voltam úrrá lenni a remegésemen. De szerencsém volt. A pokrócok alatt eltöltött negyedóra alatt nyugalom szállt rám, s Tibor még csak egy pillanatra sem sejtett meg semmit arról, hogy miben mesterkedtem nem sokkal korábban.
Meg akartam szerezni egy információt, de nem a helyes utat választottam, jól tudom. Csakhogy ő sem volt egészen őszinte! Szerintem egyáltalán nem elhanyagolható tényező, ha valaki úgy akar egy új kapcsolatot elkezdeni, hogy eközben felesége van! Jogom lett volna ezt korábban megtudni.
Az elmém egyik fele azt mondja, hogy a történtek után nem szabad semmit várnom tőle. A lelkem mélyén pedig azt érzem, hogy a testem nem hazudott, amikor olyan könnyen magába fogadta.
Mintha mindig is összetartozunk volna… s én odaadtam magam neki, olyan könnyedén, ahogyan még soha senkinek.
Nem éreztem őt idegennek. Szerettem, ahogy átkarol lefekvéskor, és jó volt mellette feküdni. Szeretném az a pillanatot örökké megőrizni a lelkemben. Azt majd a sors dönti el, hogyan alakuljon a jövőnk. Mindig az történik, amire az embernek éppen szüksége van a lelki fejlődése adott szakaszában. Nekem pedig még sokat kell tanulnom...
Aggodalommal tölt el, hogy mostanában mennyire összekeveredik az életemben az álom és a valóság.

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KATTINTS IDE, ha szívesen elolvasnád az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

VÁSÁROLD MEG A REGÉNYT EZEN AZ OLDALON KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE!