A táltos barlangjában

Gyermekkoromban gyakran ábrándoztam, amikor nehéz volt megbirkózni a felnőttek által körém épített valósággal. Ez volt a menedék számomra, ez segített elviselni a mindennapokat. Ilyenkor az lehettem, aki akartam, és képzeletem oda vándoroltam, ahová csak vágytam. Ám minél többször lépsz ki a tested korlátaiból, annál nehezebb szembenézni a valósággal. 

Hallottam olyanokról, aki egy idő után nem is akartak vagy nem tudtak "visszatérni a hétköznapok világába", s végérvényesen talajt veszítettek a társadalmi konvenciókkal szemben, esetleg a személyiségük hasadt több részre. Én ennyire azért nem távolodtam el a realitásoktól. Eddig legalábbis meg tudtam különböztetni a valóságot a nem valóditól. De azok az álmaim, amelyek újra és újra mintha ugyanazt a régi világot idézték volna fel, határozottan összezavartak. Éreztem, hogy mélyre nyúlik a gyökerük, s mintha üzenni akarnának valamit... 

Nyilvánvaló, hogy lehetne tudatosabban álmodni – létezik ilyen módszer, sőt, tanítják is. Elhatározom: legközelebb megpróbálok viszonyítási pontokat keresni és szisztematikusan megfigyelni az álmomat. Az ugyanis teljesen egyértelmű, hogy álmainkban sokkal közelebb vagyunk a mély tudattartalmainkhoz. Ezeket korábban nem engedtem felszínre törni. Talán ez lehet a magyarázat az utóbbi hetek furcsa, néha egészen mély érzéseket felkavaró látomásaira. 
Nem tudom, minek a hatására kerülnek elő emlékképek az eddig elzártan tartott tudatalatti rétegekből. Miért éppen mostanában történik mindez? Az is megdöbbentett, hogy Tibor hasonló élményekről számolt be. Mégis, nehéz eldönteni, hogy ezek vajon valóságos emlékek, amelyek valamely előző életből származnak, vagy esetleg bizonyos olvasmányok hívták elő ezeket?

Jó volna már tisztán látni. A múltbeli képek és kegyetlen érzelmek felvillanása, a jelen túlfűtött pillanatai keverednek bennem mindazokkal az asztrológiai előrejelzésekkel, amelyeket korábban a nénikém már megpróbált a tudomásomra hozni, mintegy figyelmeztetésül. Egyre tisztul a kép, kezdem megérteni, ami eleinte ködösnek tűnt. De jól jönne egy tisztánlátó bölcsessége. Elhatározom: mihamarabb újra felkeresem Teklát!

Ekkor megrezzen a telefonom. Odakapok, és lelomboz, mikor meglátom Anna barátnőm nevét a kijelzőn. Titkon abban bíztam, hogy Tibor szeretne velem beszélni. Csalódottnak érzem magam.

Az első percben arra gondolok, hogy semmi kedvem most Annával beszélgetni. A következő pillanatban azonban eszembe jut, hogy éppen ő jelentheti most a megoldást a számomra! Akármit is akar mondani, talán el tudja terelni a gondolataimat Tiborról. Még várok néhány traktust a dallamból, aztán fogadom a hívást.

– Szia, nem hívlak rosszkor? – hallatszik a vonalban barátnőm kellemes, dallamos, megnyugtató hangja. Miután biztosítom róla, hogy jobbkor nem is hívhatott volna, barátnőm lelkesen magyarázni kezd:
– Ráérsz most? Szeretnélek elvinni valahova. Annyit elárulok, hogy a múltkori beszélgetésünkkel kapcsolatos.
– Hogy érted ezt?
– Emlékszel, amit a táltosokról mondtam? Az ő tudásukat a pálosok vitték tovább.
– Rémlik valami… – ráncolom a homlokom, az előző beszélgetéseink foszlányait keresgélve az emlékeim között.
– A pálosok rendje az egyetlen magyar alapítású, hivatalosan is elismert szerzetesrend, és volt idő, amikor az ő vezetőik avatták be a magyar szakrális királyokat – hadarja lelkesen.
– …és rejtélyes szertartásokat tartottak földalatti barlangokban. – folytatom gépiesen, talán kissé monoton hangon. Nem merem őszintén megmondani kissé elvarázsoltnak tűnő barátnőmnek, hogy én nehezen tudok hinni ebben, és szerintem túl van az egész téma misztifikálva. Helyette kissé őszintétlenül azt mondom:
– Izgalmas téma. Gondoltam is rá, hogy erről majd még kifaggatlak.
– De örülök, hogy érdekel! A múltkor is nyitott voltál erre a témára. Ezért is jutott eszembe, hogy megismertetnélek pár ismerősömmel, akik nálam sokkal többet tudnak ezekről a csodálatos emberekről.
– Hűha. Nagyon rejtélyesen hangzik.
– Merthogy az is – kuncog Anna. – Gyere el velem, akkor bizonyítékokat látsz és hallasz majd.

Ebben ugyan erősen kételkedem, de talán jó volna most valamivel lefoglalni a gondolataimat. Barátnőm nem sürget. Elegendő időt hagy arra, hogy átgondoljam, elkísérem-e az új ismerőseihez, ahol meghallgathatok egy előadást, és valamiféle szertartáson is részt vehetek. Nem különösebben vágyom ilyesmire, de mivel jót tehet, ha egy kicsit elterelem a gondolataimat Tiborról, igent mondok.

Fél óra múlva Anna már meg is érkezik, s rögtön indulunk tovább. Nem kell messzire autóznunk a szülővárosunk közelében fekvő, gyerekkorunkból jól ismert településre.
Miközben Anna a nyakát nyújtogatva megpróbálja óvatosan leparkolni a hozzá képest hatalmas Renault Talismant, addig én bámészkodok. Megint az a kellemetlen érzés kerít hatalmába, hogy az a néhány év, amelyet külföldön töltöttem, idegenné tett a saját, eredeti környezetemben. Emlékszem, hogy régen gyakran jártam erre, hiszen több osztálytársam is a környéken lakott, de Anna nélkül most nem ismertem volna fel a helyet, annyi az itt az új ház. Nemrég két, láthatóan nemrég épült lakópark mellett is eljöttünk. Talán éppen emiatt, sok egyirányú utcát és lakóövezetet alakított ki errefelé az önkormányzat. Ezeket kerülgetve, nem is volt egyszerű megtalálni az előadás színhelyét, ami valójában nem más, mint egy családi ház hátsó udvarán felépített közösségi épület.

– Maradjunk itt hátul, jó? – súgom barátnőmnek, felmérve a menekülési útvonalakat, amerre feltűnés nélkül leléphetek, mielőtt megöl az unalom.
Elfoglalunk két egymás melletti széket a sorok legszélén, közel a hátsó kijárathoz. Még tíz perc van kezdésig. Körbenézek. A falakon bekeretezett képek: virágokat formázó minták és furcsa jelképek láthatók. Egyik-másik régi magyar népi motívumokra emlékeztet.
– Úgy látom, hogy nincs túl nagy érdeklődés – állapítom meg, de csakhamar kiderül, jókorát tévedtem. Néhány perc múlva egy nagyobb csoport érkezik, majd egy másik, s egy harmadik kompánia is helyet talál magának.
– Szerintem ők busszal jöttek. Rendszeresen különjárat indul ide több vidéki településről – ad magyarázatot Anna kérdő tekintetemre.

Az előadó is befut végül. Láthatóan sokakkal nem először találkozik: folyamatosan köszönget és kezeket ráz, amíg eljut a helyére, a magas lábú, kicsiny asztalkával és mikrofonnal ellátott, pulpitusként szolgáló lapos emelvényre.
– Kedves barátaim! Köszönöm, hogy ma is velünk tartotok ezen a csodálatos utazáson, mely visszavezet bennünket a múltba, őseink idejébe. Tudom, hogy sokan már részt vettetek ezen az előadáson, és örülök, hogy újra szeretnétek hallani, mi minden csodálatos dolgot műveltek a magyar nép egykori beavatott táltosai. Mint tudjátok, ezt a hagyományt élesztjük fel szertartásainkon hónapról-hónapra. De ne szaladjunk így előre, hiszen új arcokat is látok, és őket megilleti, hogy megismerjék, miről is szól ez az egész… – vág bele a fiatal férfi a mondókájába. Keve Bulcsúként mutatkozik be. Alig hiszem, hogy ez az igazi neve volna… Nem lehet sokkal idősebb nálunk. A következő félórában gyors ismertetést tart arról, hogy honnan eredeztethető valójában a hazánkban egyetlen elismert szerzetesrendként számon tartott, Boldog Özséb által alapított Pálos Rend tudása.

– Misztikus tudás letéteményesei, őrzői voltak ők, akiknek már a magyarok második bejövetele előtti időszakban is volt szent küldetésük. A pálosokat megelőzően sámánokról és táltosokról beszélhetünk. Ők voltak a beavatottak, a szent hagyaték őrzői. Szigorú szabályok szerint apáról fiúra szállt a tudományuk. Különböző formában hagyományozták át a tudást: részint beavatták az embereket, részint tanították és vezették a népet. A közösség életének szerves részét képezték, mivel gyógyítottak, jósoltak, szellemet is űztek – magyaráz lendületesen Bulcsú.

A közönség soraiban többen jegyzetelnek, néhányan a telefonjukkal próbálják felvenni az előadás szövegét.
– Kevesen tudják, de az ősmagyarok egyistenhívők voltak, habár ezt az istenséget számukra a Nap testesítette meg. Ennek is oka van persze, de erről majd később. Tehát a táltosok a napkeresztény tudást hirdették és képviselték. S itt jön képbe a keresztelés, keresztség fogalma, amire ugyancsak felhívom a figyelmet. Hamarosan magyarázatot is fogok adni rá – mosolyog, és kedvesen leinti a levegőbe rebbenő kezeket.
– Amikor I. István úgy döntött, hogy a magyar nép felveszi azt a vallást, amit ma katolicizmusnak neveznek, tűzzel-vassal kezdte irtani a táltosokat. Ezt sokan nem élték túl. Akik életben maradtak, a pálosok kötelekébe vonulva, őket beavatva és tanítva mentették tovább az ősi, szakrális tudásukat.

Pár pillanat szünet. Az előadó a magas asztalkán álló kis ásványvizes palack után nyúl, de kisvártatva folytatja a mesélést.
– A táltosok úgy tartották, hogy a barlangok azért fontosak, mert ott a földenergiák találkozási pontjai, metszéspontjai vannak, így különleges energiakapu keletkezik a helyszínen. A pálosok később beavatásokat is végeztek ezekben a szent a barlangokban, gyakran kolostoraikat is ilyen helyek közelében építették fel. Ma is sok helyen megtaláljuk a kolostor romokat, különösen a Pilisben. Ilyen titkos beavató hely lehetett a Holdvilág-árok is. Ezért is szervezünk ide rendszeresen kirándulásokat, mint tudjátok.

Annára pillantok. Hát ezért emlegette annyit, hogy barlangtúrára kellene mennünk. Talán már járt ott ezzel a csoporttal, s szerette volna megmutatni, hogy mit talált. Kíváncsiság ébred bennem, újra az előadóra nézek.

– Azzal is igen kevesen vannak tisztában, hogy a pálosok hihetetlen matematikai tudással, mértani ismeretekkel és rendkívül komoly csillagászati ismeretekkel is bírtak. A csillagok energiáit használták szertartásokhoz, gyógyításhoz, illetve saját maguk fejlesztéséhez is. Ezek a szimbólumok a csillagokat, a Napot és a Holdat jelölik – ekkor a terem bal oldali falán felaggatott, fekete tussal megrajzolt ábrákra mutat. – Amikor a pálosok kolostorai még teljes pompájukban álltak, akkor belső falaikon ehhez hasonló díszítések volt láthatók.

Ezután aprólékosan megrajzolt ábrát látunk a kivetítőn, amelyek egykori jeleneket hivatottak felidézni. Különféle csakra-harmonizáló pálos szertartásokról kezd beszélni. Itt veszítem el a fonalat.
– Hát, ez nagyon érdekes… de nem indulnánk mégis? – kérdezem Annát, zavartan feszengve.
– Rendben, ha tényleg menni akarsz… – Csöndesen összeszedjünk a holminkat és kifelé vesszük az irányt. Még búcsúzóul felpillantok, és megdermedek.
A kivetített fotón ábrázolt szertartás gondos részletességgel megrajzolt képe valamit előhív az elmémből. Hirtelen bevillan egy kép. Majd még egy. Annyira erősen hatnak rám, hogy újra le kell ülnöm. Érzem, hogy hideg verejték lepi el a testem.
– Rosszul vagy? – Hajol fölém aggódva Anna. – Hozzak vizet?
Lehunyom a szemem. A szónok hangjának tompa zajára összpontosítok. Déjà vu érzés fog el. Mi a csoda lehet ez már megint?! Mi van velem? Lassan eltompulnak a körülöttem lévő zajok.

A következő pillanatban egy ismeretlen, nyirkos érzetű, sötét helyen találom magam. Körös-körül sziklafal vesz körül, fáklyák tüzei lobognak. Úgy érzem, egy barlangban vagyok. Kísérőm erősen fogja a derekamat, hogy ne essek össze. Gyengeségem oka azonban nem a sebesülésem, hanem inkább az életösztön megroppanása… Lassan haladunk előre az óriási föld alatti üregben. A falakra néhol fekete vagy vörös festékkel felrótt ábrákat látni. Néhányuk egyszerű motívum, de akadnak köztük összetettebbek is.

A helyiség legtávolabbi végén egy kisebb csoport gyűlt össze: csuklyás szürke, vagy barna köntösbe bújt alakok. Közelebb érve látjuk, egy máglya körül állnak, csöndesen mantrákat mormolnak, s gyertyákat fognak a kezükben. Egyikük, aki nyilván a vezetőjük, fura hajlongásokat végez, időnként pedig felfelé nyújtja a kezeit. Ők nem tudják, hogy itt vagyok. Vajon mi a jövetelem célja? Összefüggésben áll-e azzal, hogy a kezeimen véres kötés takar egy sebesülést? Igen, már emlékszem. Ezt én okoztam saját magamnak. Baleset volt. A csalfa szeretőmre akartam rátámadni, és ő védekezésül kicsavarta a kezemet, az éles tőr pedig az én húsomba vágott. De miért vagyok itt? Talán rontást kérni vagy rontást levétetni jöttem?

Anna barátnőm hangja ránt vissza a valóságba.
– Itt van a víz – nyújtja felém a poharat. Réveteg pillantással nézek rá, mint aki valahol egészen távol járt… S talán így is van. Egész testem verejtékben úszik, a fejem búbjától a talpamig remegek. Mi a fene volt ez?

A hazafelé úton alig lehet a szavamat venni. Anna hiába kérdezget: nem tudok magyarázatot adni arra, hogy mi történt velem. A vízió képeit sem megmagyarázni, sem értelmezni nem szeretném.
Semmit sem tettem, amivel az előző életeimet próbáltam volna megidézni. Valami mégis kiszabadította a szellemet a palackból. Nagyon szeretném megtudni, hogy miért történnek velem egyre nehezebben megmagyarázható események.

Töröm a fejemet, hogy mi idézhette elő a régmúltba visszatekintő képeket? A Teklától kapott régi könyv képei elevenednek meg a fejemben, hozzákapcsolódva mélyen elrejtett, ősi időkből származó félelmekkel? Talán az a kötet életekkel ezelőtt eltemetett emléket hívott elő bennem. Vagy az egésznek ahhoz van köze, hogy Tibor felbukkant az életemben? Mit is mondott, ő mikor élte át először ezeket a furcsa az álmokat? "Csak ebben az évben kezdődött. Azóta, hogy először találkoztunk…"

Miért akar a múlt éppen most a felszínre törni? A falra vetített képet látva azt éreztem, egy kapu kinyílt, egy új fejezet kezdődött el az életemben. Elindultam egy belső úton, és tudom: nem késlekedhetek tovább. Fel kell tennem a régóta bennem motoszkáló kérdéseket – és válaszokat kell rájuk találnom. Csak akkor fogom megtudni, ki vagyok igazán és mi dolgom van a világban.

Ha valóban "minden mindennel összefügg", ahogy Anna barátnőm és Tekla néném is megfogalmazta már, nem lehet ennyi véletlen! Az ismétlődő, folytatásokban előtörő álombéli emlékképek, és most az a barlangi szertartás, a sebesült kezem fájdalma… Tibor megtört, szomorú arca, amikor utoljára láttam – az a tekintet is annyira ismerős volt valahonnan!

Kaptunk egy lehetőséget a sorstól, hogy helyrehozzuk, amit egykor elrontottunk. De nem érzek magamban annyi erőt, hogy ezúttal másképp legyen...

Egyre erősebben érzem a sürgető készetetést: mihamarabb el kell jutnom Teklához! 

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KATTINTS IDE, ha szívesen elolvasnád az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

VÁSÁROLD MEG A REGÉNYT EZEN AZ OLDALON KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE!