A pad

Elképesztő, hogy február elején már csaknem húsz fok van, ha kisüt a nap! A madarak is összezavarodtak, egymást túllicitálva csicseregnek a környező bokrok, fák ágain. Ilyenkor megpezsdül az ember vére, és ki kell mozdulni a szobából. Különösen akkor, ha jobb dolga nincs az embernek. Én pedig ráérek. Túlságosan is. 

Az elmúlt két hónapom nem szólt másról, mint arról, hogy megpróbáltam akklimatizálódni, újból hozzászokni a hazai életritmushoz, az itteni emberek beszédmodorához és szemléletmódjához. Még most se megy könnyen. Amerikában minden sokkal egyszerűbbnek tűnt, és sokkal könnyebb volt elhinni, hogy bármi sikerülhet. Persze, ez még azelőtt volt, hogy a szépen felépített amerikai légváram rövid idő alatt semmivé lett. De erre most gondolni sem akarok.

Felkapom a dzsekimet, s már kint is vagyok az utcán. Nem köszönök el a szüleimtől, gyors eliszkolásom kamaszkori önmagamat idézi. Többórányi céltalan séta után, lábamat lógatva ülök a tavaszi napsugarak által felmelegített régi lócán a városka főterén, mint tizenéves koromban is oly gyakran tettem ezt. A különbség, hogy akkor még nagy reményeim voltak és még olyan sokat vártam a jövőtől. Ez volt a kedvenc "gondolkodóhelyem", ahová leginkább egyedül telepedtem le, amikor iskola után nem volt kedvem még hazamenni. Itt szőttem az álmaimat egy szebb, igazságosabb világról. Ebben a pillanatban úgy tűnik, borzasztóan naiv voltam, és mindig centikkel lebegtem a föld fölött. Néha könnyebb álmokat szőni, mint a rideg valóság hűvös tényeivel megbirkózni. Az akkor volt, amikor még el tudtam hinni, hogy szép jövő előtt állok. Ó, ifjúkori remények! Milyen hiábavaló, csalfa reménységgel kecsegtetitek az ember szívét! Lassan elhatalmasodik rajtam a reményvesztettség.

Leverten gubbasztok az egykori kedvenc padomon. Azóta se festették újra. Ahogy akkor, most is elképzelem a kéklő, végtelen tengert, ahogy a láthatár szélén a türkizszínű óceán kékje összemosódik az ég azúrjával… Azóta a valóságban is megtapasztalhattam mindent, és valóban csodálatos érzést kelt egy ilyen látvány. Arra gondolok, hogy milyen jó volna most inkább valahol a trópusokon homokos tengerparton heverészni, pálmafák alatt, és közben a sirályok vijjogását és a hullámzó víz egyhangú zubogását hallgatni… Ez a kép megnyugtat. Csakhogy ugyanúgy nem visz előre, ahogy az önsajnálat sem, amibe pedig az utóbbi hónapokban sikerült jó mélyen belesüppednem.

Elég az álmodozásból! Ideje felnőni! Belém hasít a kegyetlen valóság: a Duna vizének mélyszürke hullámai hömpölyögnek néhány száz méterre tőlem, szakadatlan ritmusban, amelyet csupán egy-egy motorcsónak vagy más hajó felmorajlása tör meg. A térről nem is látok el odáig, ám tudom, hogy a közelemben van, hallom a zajait, ami ismerős, kellemes érzéssel tölt el. Nem szabad azzal foglalkozni, hogy "mi volt", vagy "mi lehetett volna". Csak az itt és a most létezik. Valahol a lelkem mélyén jól tudom, nem számít, hogy mit hoz a holnap. Teklának volt igaza. Ahogy lesz, annak úgy kell lennie, győzködöm magam. De nem megy könnyen az elengedés.

Eltűnődöm az elmúlt, elvesztegetett éveimen. Óráknak tűnik az idő múlása, én pedig csak ülök és bámulok magam elé. Ahelyett, hogy cselekednék. Tudom, hogy muszáj újból felépítenem magam, és ha nehezen is fog menni, legalább az első lépéseket meg kell tennem. Aztán majd talán minden jön magától... Addig is, valahogy erőt kell gyűjtenem. Szeretnék újból hinni valamiben. Azonban ez egyelőre nem megy. Eszembe jut a megbántottság, megalázottság, ami elüldözött – és ironikus módon, ugyanezek az érzések hoztak haza. Mélyen legbelül, kezdem megérteni, hogy mindennek így kellett lennie, mert egy fontos leckét még mindig nem tanultam meg. Ezzel a felismeréssel együtt is nehéz elfogadni a történéseket, megbocsátani pedig még nehezebb. Kezdem megérteni, hogy én is sok hibát elkövettem, és ha elég kritikus lettem volna önmagammal szemben, elkerülhettem volna néhányat. Semmi nem történik ok nélkül. Már nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet volt a tengerentúlon keresni a boldogulást. Fiatal voltam és bizakodó, s talán túlságosan naiv is. Az egó sokszor átveri az embert. "Majd én megmutatom" – makacskodtam mindig, és mindenáron a győztesek csapatába akartam tartozni. Fájó felismerés volt, amikor rájöttem, hogy a látszatnak sokszor mennyire nincs köze a valósághoz! Jobb lett volna a valóságot másképpen szemlélni, és menekülés helyett valódi megoldásokat keresni.

Bár olykor úgy tűnhet, jó ötlet egy darabig szőnyeg alá söpörni a problémákat, de ezzel csak elodázzuk a végkimenetelt. A Sorsunk elől nem menekülhetünk. A felszín Amerikában valóban csillogó volt, én pedig szemellenzős módon nem akartam tovább látni az orromnál. Csak azt akartam észrevenni, ami tetszett. A szívem hangját se hallottam meg, pedig sokszor éreztem honvágyat. Ilyenkor általában valami vidám szórakozást kerestem, hogy mielőbb kiverjem a fejemből ezeket a makacs gondolatokat, melyek visszahúztak volna az őseim földjére. Én inkább becsuktam a szívem, és nem hallottam meg az üzenetüket. Konok természetem nem engedte, hogy beismerjem: talán nem jó az irány. Arra számítottam, hogy idővel elhalkulnak ezek a belső hangok, de nem így történt. S utólag belegondolva, egy kritikus szemlélő megmondhatta volna, hogy előbb-utóbb hiba csúszik a gépezetbe. Így is történt Most, hogy több fronton elbuktam, a barátok és a szerelem terén is vereséget szenvedtem, rá kell jönnöm: a sors jelzett. Igen, ideje volt hazatérnem, s szembenézni mindazzal, amitől elmenekültem. Az élet kemény leckét adott, amiért megfutamodtam.

A fa gyökereit sem lehet kitépni, mert elhal a növény. Nekem itt a családom, itt a hazám, én ide tartozom. Nem tudok örökre elszakadni attól a földtől, ahová leszülettem. A leckét itt kell megtanulni! De nem lesz könnyű, és éppen azért, mert az a néhány év, amíg máshol éltem, tovább mélyítette a szakadékot a régi életemmel. Az ismerős helyek idegenekké váltak, amit régen természetesnek vettem, most szíven üt. Mint a kisboltban reggel, ahogy a látszólag erőtlen, menni is alig tudó két ősz hajú néni összekapott két szép fej salátán… A családom is idegennek tűnik a több éves távollét után, s a régi barátaimat is nehezemre esik most megkeresni. Attól tartok, kínos csend uralná a beszélgetésünket. Három jó barátnőmmel az elmúlt években egyre ritkuló levelezéseink során egyre tárgyilagosabbak és távolságtartóak voltunk. Összeszorul a szívem, ha arra gondolok, hogy nem kellett hozzá több mint négy év, hogy a barátaim más emberek legyenek és már nem öröm a velük együtt töltött idő… Vagy én formálódtam át ennyire? Ettől a gondolattól a szívem elszorul.

Ekkor hirtelen meghallom a közeli játszótéren zsibongó gyerekhad felől áradó visításokat és nevetgéléseket. Egy pillanatra elmosolyodom. Milyen jó nekik! Még gyerekek. Ők még megtehetik, hogy olykor fittyet hánynak a szabályokra. Én is ilyen voltam – talán túl sokáig is tartott az én lázadásom. Csakhogy végre ideje felnőnöm. Én már nem vagyok gyerek. Nem sok értelme van mindig magamban maradni a gondolataimmal. Ha azt akarom, hogy legyen kihez tartoznom, muszáj betagozódnom a társadalomba. Nem lehetek mindig kívülálló. Nem attól leszek különleges, hogy a normáknak ellenszegülök. Nehéz szívvel jutok arra a gondolatra, hogy talán fel kell adnom számos elvemet.

Amikor felnövünk, a legtöbbünknek meg kell felelnie a kényszerű elvárásoknak, és ez nem mindenkinek sikerül. Sokan vannak, akik túl későn ismerik fel, hogy változtathatnak a sorsuk alakulásán. De számomra talán még nem túl késő újrakezdeni mindent… Néha segít a dolgokat más szemszögből látni, ha az ember egy időre eltávolodik a problémákról. Ha így van, az elmúlt négy év is hasznomra válhat: talán nem volt hiábavaló egy időre kicsit távolabb kerülni az otthoni problémáktól és ezzel magasabb szintű rálátást nyerni a múltbeli történésekre. Mégis, itthon kell megoldást találnom a baklövéseimre. Talán fel lehet oldani a régről húzódó konfliktusokat is – sőt, éppen ezért vagyunk itt: a fejlődés miatt. Eszembe jutnak Tekla szavai: "A régi tettek következményeinek feloldása az emberi élet egyik legfőbb célja." – Ez nehéz feladat. És mindezt ott kell a végéhez vinnem, ahova leszülettem. Mert, ahogy világon semmi nem történik véletlenül, az sem ok nélkül alakult így, hogy én éppen akkor, oda és abba a családba születtem, ahova… Egymás tanítói vagyunk Anyámmal. Ez a Sors nagy játékának a része.

A gondolatok, mint távoli sugallatok érkeznek hozzám. A külvilág zajai most nehezen jutnak el a tudatomig. A valóság képei is elmosódnak, csak nézek magam elé mereven, és fut a film belül a fejemben… A múlt képei. A narrátor: a saját lelkiismeretem. Eddig nem hallottam meg a lelkem hangját, most végre van fülem rá. A lelkem képei messze szállnak, miközben a játszótéren nevetgélő gyermekek csoportját bámulom mereven. Nem messze tőlük, a kerítés közelében kisgyerekes férfi álldogál, aki nemtörődöm, hanyag mozdulattal tartja egyik kezében a cigarettát, másikban a hurutosan köhögő kisfiát. Felfigyelek a park szélén üldögélő, kis szeszes üvegeket szorongató két férfira, akikkel tegnap a vasútállomás közelében is összetalálkoztam. Akkor éppen pénzt kértek a járókelőktől. Nehezen állom meg, hogy ne szóljak rá a felelőtlenül dohányzó apukára és kis híján elküldöm a részeg italozókat a gyerekek közeléből… De aztán ráeszmélek: ebben az országban, ezek a dolgok teljesen mindennaposak, semmi sem lett jobb négy év alatt.

Egy pillanattal később, a látómező szélén apámat látom közeledni. Biztosan anyám küldte utánam. Több órája eljöttem otthonról, a mobilomat pedig – szándékosan – nem hoztam magammal. Anyám sajnos hajlamos arra, hogy megpróbálja az embereket irányítani. Régen is nagyon rosszul viseltem, hogy minden lépésemről tudni szeretett volna, most sincs ez másképpen. Reményvesztett sóhaj tör fel belőlem. Nem hagyhatom, hogy a dolgok úgy folytatódjanak, ahogy azelőtt zajlottak...
Apám már messziről integet, arcán széles mosollyal. Egyszerű pólójára kardigánt húzott, kényelmes kordnadrágja és tornacipője egyértelművé teszik a szemlélőnek: nem az a figura, aki görcsölne a dolgokon. Őt aztán nehéz kizökkenteni a derűs jókedvéből, ahogy a világot szemléli. Ez még akkor is irigylésre méltó tulajdonság, ha abból is fakad, hogy ő az az embertípus, aki – a családon kívül – semmit sem vesz igazán komolyan. Aki nem ígér túl sokat – de azt legalább be is tartja.
Kicsi gyerekként éppen a könnyed stílusáért imádtam, folyton rajta csüngtem – még barkácsolás, autószerelés közben is folyton a nyomában voltam, és ő versekkel, mondókákkal szórakoztatott. Aztán valahogy később már sohasem találtuk meg azt a bizalmas hangot, amire néha bizony szükségem lett volna. De ezért rá sohasem haragudtam. Ő legalább sohasem akarta a saját nézőpontját rám erőltetni.

– Viktória! Hát itt vagy! Hol jártál egész nap? – mosolyog, és kacsint. Barna őzikeszemei körül ezernyi szarkaláb. Átölelem. Milyen megnyugtató a közelsége, és mégis, mennyire idegennek tűnik néha. Most is, ahogy elgondolkodva rágyújt egy cigarettára. A füstöt hosszan, jó mélyen, élvezettel szívja be. Egyenes, enyhén domborodó orrnyerge fölött sűrű szemöldök bozontosodik. Ovális, vékony arcát örököltem én is, de ezen túl, külsőleg alig hasonlítunk egymásra. A gének játéka milyen különös: mindannyian úgy vagyunk egybegyúrva, hogy az őseink jellemzőiből összeálló kirakós darabjai valaki egészen más, teljesen egyedi új személyt teremtenek meg.

Mindig érdekelt volna, milyen volt apám gyerekkora, vagy a távolabbi felmenői, de sohasem volt túl bőbeszédű a származását illetően. Csupán annyit tudtam róla, hogy a nagyszülei még Erdélyben születtek, valahol a torockói hegyek vidékén. Állítólag gyönyörű tájak vannak arrafelé. Mindig szívesen megnéztem volna a saját szememmel, de valahányszor szóba került a dolog, anyám lebeszélt róla. Sosem értettem, miért.
Néhány perc csendes üldögélés után, apám végül megtörte a hallgatást.
– Tudod, nem kellene csak úgy eltünedezni egy szó nélkül, anyád meg izgul, hogy hol vagy, mikor jössz…
– Mint mindig. Te pedig hallgathatod a nyaggatását, ahogy sejtem. Nem vagyok már kislány – mormogom.
– Tudom én azt – mosolyog apám.
– De ismered anyádat… Különben is, csak aggódik érted. És kíváncsi rád. Végre itthon vagy, és mégsem beszélgetsz velünk soha.
Megenyhülök. Látszólag mennyire nem összeillő pár anyámmal, és közben egymást tökéletesen értik és megértik. Náluk a különbözőségek összhangja működik.
– Csak egy kicsit idejöttem nosztalgiázni. De már éppen indulni készültem – mondom, és a talpamra huppanok. Nagy levegőt veszek.
– Adnál egy cigit, apa? – kérdezem hirtelen. Apám meglepetten rám bámul.
– Cigit, neked? De te soha nem dohányoztál! Csak nem szoktál rá odakint?! – háborodik fel.
Én elnevetem magam.
– Nem, dehogy. Nem hiszem, hogy rászokásnak lehetne nevezni, ha valaki évente egyszer rágyújt, egészen rendkívüli pillanatokban. És úgy érzem, ez most olyan helyzet…

Apám, még mindig hitetlenkedő arccal, cigarettatárcát húz elő és némán a kezembe adja. Az öngyújtója halkan szisszen, ahogy odakínálja. Hazáig csöndben sétálunk. Otthon az fogad, amire számítottam: némi korholás, veszekedés, és mégis, határtalan, túláradó szeretet. De már nem zavar annyira. Tudom, hogy ez is jó nekem. Jó itt nekem. Még akkor is, ha ez korábban gyakorta megkérdőjeleződött bennem.
A lelkem, a szívem egyre biztosabban tudja: ez az otthonom, és nekem itt van dolgom. Még nem tudom pontosan, hogy milyen szerepet szán nekem a Sors a dolgok alakulásában, de bízom benne, hogy hamarosan rájövök. Ehhez valószínűleg át kell értékelnem az eddigi életemet. Nem lesz kis munka.

Az esti egyedüllét során támadnak legerőteljesebben a negatív gondolatok. Ilyenkor fáj igazán, hogy valamit nagyon elrontottam. Így van ez most is. A szobám ajtaját résnyire nyitva lopva kipillantok, és azt látom, hogy anyámék már az esti tévéműsort nézik a nappali kanapéján ücsörögve. Egymás kezét fogva! Annyi év után is szeretik egymást. Ez csodálatos, és egyben nehéz felfogni. Sokszor vitáznak, össze-össze mordulnak, de ez nem számít. Együtt vannak azzal, akivel lenniük kell. Én pedig itt vagyok egyedül, különösebben kecsegtető jövőbeni perspektíva nélkül, huszonöt évesen. A legszebb életkor lehetne, ha képes lennék jól megélni. De ehhez előbb át kellene mosni az agyamat.
Túl sok rossz emlék gyötör, és ezek némelyike talán nem is ebből az életemből való. Azt most már egyre biztosabban sejtem, hogy ez a gondolat egyáltalán nem ostobaság. Szeretném tudni, hogy vajon melyik előző életem képei kísértenek éjjelente? És miért sokasodnak mostanában, miért ismétlődnek ezek a furcsa álmok? Tudom, hogy az lehetne a kulcs, ha megtalálnám az álombéli jelentek kapcsolódási pontjait – de mindeddig nem sok közös elemet fedeztem fel bennük. Talán éppen azért nem, mert annyira görcsösen akartam megtalálni.

Kamaszkoromban gyakran álmodtam hasonlókat. Most már nem félek tőlük, mert tudom, hogy tanítani akarnak. De még mindig képtelen vagyok ésszerű értelmet adni ezeknek az álmoknak. Lehet-e vajon valami közük a valósághoz? Mi váltja ki, hogy újból és újból előjönnek ezek a képek? És annak a férfinak az arca… Miért érzem mindig olyan ismerősnek?
Az ajtót csöndesen behúzom. Az ágyamra kuporodom, fejemet a felhúzott térdeimre hajtom, és a reptéri találkozásra gondolok. Két hónap telt el azóta, hogy Tibor azt ígérte, "találkozunk még". Akkor úgy tűnt, hogy komolyan gondolta. Mégsem jelentkezett azóta. Ami történt köztünk, egyre távolibbnak, filmszerűbbnek tűnik.

Megpróbálom magam elé képzelni az alakját, az arcát. S hogy mennyire magas volt – szinte fölém tornyosult, amikor megölelt, de nem tudom felidézni, milyen volt a keze. Vajon volt-e rajta gyűrű, vagy annak a nyoma? Vagy jobb lenne talán elfelejteni az egészet – de ez nem könnyű. Túl erős érzelmeket váltott ki belőlem. Pedig ennek az egész esetnek nem lenne szabad nagy jelentőséget tulajdonítani. Mert mi is történt valójában? Találkoztam egy kedves férfival, legalább kellemes volt így az utazás, és még a taxiköltséget is megspórolta nekem. Ennyi volt az egész, és kész. Ezt mondja az eszem, és erre alapozva abban bízom, hogy idővel majd elhalványul Tibor emléke. Ugyanakkor a szívem mást, jóval többet sejtet. Félve reménykedem, hogy hátha mégis lesz még folytatás…

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KATTINTS IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE