A múlt árnyai messzire nyúlnak

Álmomban magasra nőtt fű vagy sás vesz körül. Egyedül vagyok. Hosszú szoknyában, átázott vékony bőrcsizmában próbálok előre jutni az enyhén nedves aljnövényzetben. A talaj visszahúzódó áradás nyomait mutatja. Itt-ott falevelek, gallyak, az árvíz által elragadott vagy kimosott állati csontok, cserépdarabok hevernek lábam alatt. A levegőben a felvert madarak vadul verdesnek szárnyaikkal és hangjuk megzavarja az elhagyatott táj csendjét.

Határozott céllal lépdelek, egy hegyes tőrrel a kezemben. Eleinte nem tudom, mi a célom, majd feldereng egy emlékkép. Tekintetemmel a láthatár túlsó végét pásztázom, s hamarosan meg is látom az apró házikót egy emelkedőn. Szépen faragott kerítésén a rászáradt iszap a nemrég lezajlott árvízről árulkodik. A kerítésen túl gondozott gyümölcsfák, szőlőlugas. Közelebb érve lelassítom a lépteimet. A madarak zaja közben elült, így a csendet csak az olykor felerősödő szél zúgása töri meg. Hallgatózok.

A házikóból két ember hangja hallatszik. Egy férfi és egy nő, akik vidáman, évődve beszélgetnek, mint a turbékoló szerelmesek. Még közelebb óvakodok a házhoz. Már az ablak előtt állok, lábujjhegyre állva éppen be tudok lesni. Ezt nem kellett volna! Éppen azt látom, amit nem akartam. Háttal áll az ablaknak az a férfi, aki korábban nekem esküdött örök szerelmet. És egy nőt ölel szorosan. Legrosszabb félelmeim válnak itt valóra. "Aki nem az enyém, az másé se legyen!", rikoltom, és erőm megsokszorozódik a bosszúvágytól. Felrántom magam az ablakpárkányra és már a szobában vagyok. A férfi megfordul, a kést tartó kezem lecsapni készül…

Ekkor egy hangra riadok fel.

– Ébredj szívem, így összecsipkednek a szúnyogok – eszmélek Tibor hangjára. Hirtelen ráébredek: hiszen ő az! Tibor – vagy az alteregója? – volt az a férfi, akit éppen leszúrtam volna az álmomban, ha nem ébredek fel. Ő pedig csak néz rám mosolyogva, várakozón.

Kábán bámulok rá. Egy pillanatra összemosódik az álom és a valóság. Ahogy tisztul a köd a fejemben, egyszeriben megértem, mi az összefüggés az álmomban kísértő történet részletei között. Ezek valóban a múlt képei lehettek! Valószínűleg századokkal ezelőtt már ismertük egymást! Ahogyan ezt sejtettem is, mert semmi más nem magyarázhatja meg azt az erős összetartozás-érzést, ami mindig elfog, valahányszor rám néz, hozzám ér, ahogy megölel, szeret.. A párom volt, a szerelmem. Megmentett, s én beleszerettem. Ő is szeretett, aztán mégis más nőt ölelt... Én pedig a szenvedélytől őrülten megtámadtam, talán meg is öltem. Reszketve nézek rá.

– Fázol? Mi van veled, édes? Lázas vagy? – Tibor aggódva pásztázza az arcomat, tenyerét a homlokomra helyezi. Én kétségbeesetten kapaszkodom az erős vállába, mintha az életem múlna rajta. Talán egykor így is volt. El kell mondanom neki! De még nem vagyok rá képes. Hangok helyett csak zokogás tört fel a torkomból. Ezt végképp nem érti. Felnyalábol, pokrócostul bevisz a házba és felcipel az emeletre. Óvatosan letesz az ágyra, és a hátamhoz simul. Féltőn, óvón átöleli a vállamat és halk hangon nyugtatgat, mintha egy apró gyermek volnék.

Végül nagy nehezen elárulom, hogy egy rossz álom zaklatott fel. Ezen meglepődik, de nem kezd faggatni a részletekről. Hálás vagyok ezért neki.

– Jól van, jól van, semmi baj… Nyugodj meg, szívem. Nincs semmi baj. – Megnyugtatóan átölel. Jaj, vajon mit érezne, ha tudná, miről álmodtam az imént?!

Görcsösen felhúzott térdekkel, magzatpózban fekszem a jobb oldalamon, s álomnélküli órákon át egyre csak gondolkodom. Őt közben elnyomja az álom, hallom, ahogy a lélegzetvételei egyre ritkulnak, a sóhajtásai pedig egyre mélyebbekké válnak. De még álmában is szorosan átölelve tart, s én csak arra tudok gondolni, hogy nagyon szeretem. Így fekszünk sokáig békésen, csendben. De én még mindig nem alszom.

Hirtelen bevillan, mit látott Tekla a horoszkópomban. Egy férfi, akit köd vagy titok vesz körül. És ebben van is némi egyezés a valósággal. Alig ismerem Tibort. Csak azt meséli el, amit tudatni szeretne velem, és bizonyos kérdéseimre nem kaptam választ. Mindig olyan ügyesen forgatta a szavakat, hogy ez csak most, utólag tudatosult bennem. Nem tudom, mivel töltötte az elmúlt negyvenöt évét. Az életét láthatóan magas fordulatszámon éli, és sokkal magasabb nívón, mint amit én megszoktam. Én kényelmetlennek találnám ezt az életet. Ha ugyan érdemes ezzel a gondolattal foglalkozni. Hiszen ki tudja, hogy a kedvesség és udvariasság álarca mögött mi rejtőzhet? Hátha erre akar az álmom figyelmeztetni. S azt sem szabad felejteni, hogy van abban valami elgondolkodtató, és furcsán természetellenes, ha valaki ennyi idősen egyedül él. Vajon miért nem működtek a korábbi kapcsolatai? Lehet, hogy a fellobbanó érzelem most sem fog sokáig tartani?

Akármilyen jóleső az érintése, nem illek bele Tibor világába, s ő sem illik bele az enyémbe. Igaz, hogy New Yorkban eléggé zajlott az én életem is. De az más volt. Más huszonéves fejjel bulikban pörögni, és egészen mást jelent egy üzletember fordulatokban bővelkedő élete. S lám, az én amerikai kiruccanásomnak is mi lett a vége? Csalódás, menekülés. Menekülés vissza a múlt árnyai közé, ahonnan elindultam.

Végre megértem, mi végre történt mindez velem. Az élet arcul csapott, mert nem vettem észre, amit már régen meg kellett volna látnom. A múlt elől nem szabad, nem is lehet elmenekülni – szembe kell fordulni vele! Minden, ami mostanában velem megesett, annak a jelzésére szolgált, hogy vegyem észre: van még mit tanulnom önmagamról. Talán számomra most a befelé fordulás, a tanulás, a meditáció és az elmélyedés korszaka érkezett el. Ahogy Tekla is megállapította: éppen kezdek visszatérni önmagamhoz. Ezt már világosan látom. De továbbra sem értem, mi lehet a Sors által nekem rendelt feladat Tiborral kapcsolatban? Mi dolgom nekem éppen ezzel a férfival? Vajon az álmaim mennyire mutatják meg az egykori valóságot? És mi köze mindezeknek a képeknek a jelenlegi életemhez? Ha az álmok a szimbólumok nyelvén üzennek, hogyan értelmezzem őket? Vajon veszélyt jelentek Tibor életére? Kifogásokat keresek, mert megijedtem önmagamtól és félek attól, hogy a múlt megismétlődhet. Nem bírnék elviselni egy újabb nagy csalódást.

A hosszú belső monológ nem hoz megnyugvást, viszont még inkább kimerülök tőle. Hosszú órák telnek el, az egész éjszaka. Hajnalodik. Néhány korán kelő énekesmadár hallatni kezdi a hangját, mire végre elaszom. Ezúttal mély, gyógyító, öntudatlan álomba zuhanok.

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha szívesen elolvasnád az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTINTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE