Vég és kezdet

A természet körforgását mindig lelkesen próbáltam megörökíteni a fotóimon. Nem tudnám megmondani, melyik a kedvenc évszakom: mindegyiket szeretem. Tavasszal a pompázó virágokat és a zöldellő lombok között felvillanó fénypászmákat fotózom a legszívesebben, nyáron a fény-árnyék váltakozása kínál érdekes játékokat a fényképezőgéppel. Ősszel a színes lombok és az aranyba hajló délelőtti napfény a leggyönyörűbb. De a tél is igazán szépséges képeket kínál: a fák sötétlő csontvázai a téli erdőben mindig megborzongatják a lelkemet.

Középiskolásként sokat jártam a barátaimmal kirándulni. Ekkoriban fedeztem fel, hogy milyen csodákat rejtenek a természeti képek, és a fotózás lett a szenvedélyem. A színek és formák sokasága lenyűgözött, nagyon élveztem, hogy – a különleges látásmódomnak köszönhetően – egy teljesen új világ tárul fel előttem. Művészettörténet tanárom is elismerte, méltatta a fotóimat, még kiállítást is szervezett a képeimből. Ekkor kinyílt számomra a világ, megtudtam, milyen a siker eufórikus érzése.

Rájöttem, hogy másképpen gondolkodni nem feltétlenül jelent hátrányt, csak tudni kell sikert kovácsolni abból, ami addig problémát jelentett. Befelé kezdtem figyelni, de ez még nem volt tudatos, s nem sok köze volt a spiritualitáshoz. Egyszerűen csak az érzéseimet követtem; inspirációt kerestem azon a területen, amelyből eredményeim, sikereim származtak. Ennek forrását pedig a dolgok megfigyelése és megörökítése adta. Egyre gyakrabban kerestem a kapcsolatot a természettel. Legkedveltebb úti céljaimmá a Börzsöny és a Visegrádi-hegység, és mindenekelőtt a pilis lankák és lejtők váltak. Különösen az utóbbi térségben éreztem semmi máshoz nem fogható nyugalmat. Azt se bántam, ha éppen nem volt kirándulótársam, mert így még könnyebb volt megvalósítani kedvelt tevékenységemet: csak megállni és hallgatni a csendet, amelyet madárcsicsergésen kívül semmi más nem tört meg. Szerettem volna a Föld szívdobbanásait is meghallani ilyenkor, ám ez sajnos sohasem sikerült. De valami különös, jó érzés minden alkalommal elfogott. Sokszor csaknem sötétedésig kint voltam az erdőben, húztam az időt: csak ne kelljen visszamenni az emberek közé. Mégis, az évek múltával valahogy megváltoztam. Engem is beszippantott a fogyasztói társadalom nyomása: mindig csak rohanni, mert eredményeket kell felmutatni, "hogy lesz így belőled valami, lányom?!" Egyre fontosabbá vált az életemben, hogy legyek valaki, hogy saját egzisztenciát teremtsek. Tanulni akartam, mert úgy véltem, hogy ezzel több leszek – és megnőhetnek az esélyeim arra, hogy fordítsak az életemen.

Lelkesen igyekeztem, hogy jó eredményeim legyenek és az iskola mellett gyakran vállaltam diákmunkákat; szinte bármit, ami kínálkozott: a kutyasétáltatástól kezdve a fordításig. Végül erőfeszítéseimet siker koronázta, és huszonegy évesen ösztöndíjas diákként sikerült is eljutnom álmaim színhelyére, a "lehetőségek országába", az Amerikai Egyesült Államokba.
Kiegészítésképpen kisegítő munkákat vállaltam és szorgalmasan gyűjtögettem, hogy egy másik álmom is valóra válhasson, s igyekeztem beilleszkedni a kinti világba. Szinte vak hittel, makacs elszántsággal dolgoztam az ügyemen. Csak a célt láttam magam előtt – és fel sem tűnt, hogy egy idő után már nem is tudtam, miért akarom ezt annyira. Ha volt is honvágyam, igyekeztem nem tudomást venni róla. Csak a vágyaimban kísértettek mindig a zöld mezők, a hazai hegyek és a gyermekkori nyaralások színhelye, a Balaton színei. S a régi baráti kapcsolatok? Egy idő után nem voltak olyan fontosak. Beértem a körülöttem lévő közvetlen modorú fiatal közegben folytatott laza és könnyed társalgásokkal, különösen akkor, amikor megismertem Robertet, aki megmutatta az igazi szerelmet. Legalábbis azt hittem… Később Elisa is hozzánk csapódott, s mivel nem volt hol laknia, hármasban béreltünk egy közös albérletet. Ez a furcsa hármas egészen jól működött. Egy ideig.
Négy év telt el és úgy tűnt, mindent elértem, amit akartam. New Yorkban egy művészeti kurzust elvégezve, reklámfotósként dolgozhattam. Úgy éreztem, megtaláltam a helyem, hiszen rengeteg ismerősöm akadt, a munkám jellege miatt pedig sokat utazhattam, különösen a nyugati parton. Egy ideig minden szép és jó volt, úgy éreztem, megtaláltam a helyem, hiszen rengeteg ismerősöm akadt, a munkám jellege miatt pedig sokat utazhattam, különösen a nyugati parton. Egy ideig minden csodálatosan alakult. Büszke voltam arra, hogy nagyobb megkísértések és támogatói kapcsolatok nélkül, pusztán a szakmai eredményeim alapján sikerült érvényesülnöm, és ehhez nem használtam fel semmiféle női praktikát. Szükség sem volt erre, hiszen én a kamera túloldalán álltam. Az életemben látszólag minden remekül alakult, boldognak érezte magam. De aztán változtak a dolgok.

Az ügynökség egyre kevesebb munkát adott és a vízumom is lejárt. A 2008-ban beköszöntő gazdasági válság hatására mindenki egyre idegesebbé vált a környezetemben, és akiket korábban a legjobb barátaimnak hittem, lelkiismeret-furdalás nélkül ellenem fordultak: kitúrtak a munkámból és a közösen bérelt lakásunkból is. Kiderült, szerelmem az utóbbi hónapokban nemcsak a World of Warcraft virtuális valóságában kergette a szőke amazonokat, de a játék szüneteiben a valóságban is többekkel összeszűrte a levet. Minderről persze nem tudtam – egészen addig, amíg egy napon közös lakótársunk, Elisa fel nem tárta előttem a helyzetet. Mindezt azzal kiegészítve, hogy az orrom alá dörgölte: naivitásomban a köztük kialakult viszonyt sem vettem észre... Egy nap alatt összeomlott a szép kis világom. Robert és Elisa barátságának az elvesztése nagy veszteség volt a számomra, mert korábban úgy tűnt: jól működő csapat voltunk. Robert áradó szexualitása sokáig vakká tett. Minden összedőlt bennem. Nagyon nehéz, depresszív időszak köszöntött rám. Úgy omlott össze a "szép új világom", hogy semmi kapaszkodóm nem maradt önmagamon kívül. Voltak igazán nehéz napjaim, amikor legszívesebben véget vetettem volna az egésznek. De a legsötétebb pillanatban megszólított egy belső hang, és azt mondta: "nem adhatod fel ilyen könnyen, még dolgod van a világon".

Nem igazán tudtam, mivel lehetnék a világ hasznára, de azért talpra álltam. Robert elvesztésén nem volt könnyű túltenni magam, ráadásul Elisát is "meg kellett ölnöm" magamban, pedig őt igazán intelligens, spirituálisan fejlett és empatikus értelemben nagyon érzékeny lénynek gondoltam. Sajnos mindez csak a látszat volt. A valódi énje akkor mutatkozott meg, amikor az arcomba vágta: nem kellek már nekik, most már ketten is ki tudják fizetni az albérletet, tűnjek el mielőbb. Összezavarodtam; a tengeren túli világba és az úgynevezett "felvilágosult" emberekbe vetett hitemet elvesztettem. Nem volt hova mennem, csak egy út maradt előttem: visszautazni az igazi otthonomba. Vissza a gyökereimhez, hogy újból felépítsem önmagam, és megtaláljam azt az utat, amelyet valójában követnem kellett volna. Amikor ez a felismerés gyökeret vert bennem, még aznap megvettem a repülőjegyet Budapestre. Aztán megpróbáltam magamat lelkileg felkészíteni arra, hogy én, a korábbi büszke önfenntartó világpolgár, hazakullogjak és segítséget kérjek azoktól, akiket meglehetősen fennhéjázó módon hagytam hátra. A csomagjaim egy részét előreküldtem. A hatalmas Newark Liberty nemzetközi repülőtér egyik kávézójában üldögéltem a laptopommal és a kézitáskámmal. Hogy az időt elüssem, és ne tudjak gondolkodni, egy izgalmas könyvet tettem magam elé, hátha eltereli a figyelmemet az önsajnálatról. Kevés eredménnyel. Így inkább mással töltöttem az időt: néha végigpásztáztam a tekintetemet a belépőkön, amolyan pótcselekvésként. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy hamarosan egy olyan esemény történik velem, ami az egész addigi életemet felforgatja. Pedig így történt.

A kávézó halk moraját időről időre megtörő hangosbemondó éppen akkor szólalt meg, amikor hirtelen egy fekete kabátos, őszülő borostás, nagyon magas férfi állt meg az ajtóban, és én egyszerűen nem tudtam levenni róla a szemem. Nem volt a szó szoros értelmében igazán jóvágású. Mégis, hihetetlenül erőteljes hatást gyakorolt rám. Szinte gyomron vágott a felismerés érzése: ezt az arcot én ismerem valahonnan! Persze rögtön ezután jött a "tudatos énem" figyelmezető üzenete: nem, ez lehetetlen, tévedés történt. Már hogy a fenébe ismerhetném ezt a fickót?! Ő persze észrevette, hogy bámulom, és a tekintetünk egy pillanatra egymásba mélyedt. A szívem ismét nagyot dobbant. Gyorsan lesütöttem a szememet. Az arcom kimelegedett: biztos voltam benne, hogy el is pirultam. Ez kissé feldühített. Adrenalin lökődött az ereimbe, minden izmom megfeszült. De nem tudtam eldönteni, a vadász vagyok-e, vagy inkább a vad…
Nem értettem magamat. Miért van rám ilyen nagy hatással egy vadidegen férfi, aki ráadásul nem is ordítóan jóképű… Ugyanakkor, határozottan van benne valami őserő. Míg mindez átsuhant az agyamon, nem telhetett el sok idő, legfeljebb néhány másodperc. Én mégis évszázadoknak éreztem. Szerettem volna tudni, hogy még mindig ott áll-e az ajtóban. Fél szemmel odasandítottam. Igen, a fényesre suvickolt, elegáns cipőpár még mindig ott volt. Én pedig merev derékkal, úgy ültem ott a széken, mint az egér, akit a kígyó bűvöl a tekintetével. Éreztem, hogy történni fog valami. Határozottan volt valami a levegőben. Bár meglehet, ezt csak mi ketten éreztük, a kávézóban minden ugyanúgy zajlott. Pedig ott, akkor hirtelen minden megváltozott. A téridő kereke egy pillanatra megállt, és felvillant a múlt egy szeletének árnyéka. És a levegő mintha sűrűbbé vált volna körülöttem…

A férfi bejött, és megállt a szomszédos asztal mellett. Úgy tettem, mintha a könyvembe merednék, de közben minden idegszálammal rá koncentráltam. Aztán lopva megint ránéztem. Ekkor már ő is határozottan engem figyelt. Nem is nézett, egyenesen fixírozott. Komoly arccal, hosszú pillantásokkal méregetett, mintha ő is azon gondolkodna, honnan ismer.
Újra a könyv lapjai közé bújtam. De hiába. Odajött. Enyhén félrehúzott szájjal, könnyedén rám mosolygott.
– Hello – mondta azon a rekedtes, jellegzetes tenor hangján, amelyet később sohasem tudtam kitörölni az emlékeimből. Nekem nehezen törtek elő a hangok a torkomból. Némán ültem, s megpróbáltam legalább finoman bólintani.
Figyelmesen, átható tekintettel állt ott egy pillanatig, aztán észrevette, mit olvasok. Egy neves magyar szerző egyik könyvét tartottam a kezemben, amit a születésnapomra küldött az anyám, de eddig még nem volt időm belekezdeni. Most viszont a legkevésbé sem érdekelt a regény. A torkom a szívemben dobogott és attól féltem, ha megszólalok végül, csak halk nyekergésre futja majd az idegességtől elvékonyodó hangszálaimtól. Ekkor az addig komolyan, de udvariasan mosolygó férfi hirtelen szélesen, kisfiúsan elvigyorodott.
– Ön magyar, kisasszony? – szólalt meg az anyanyelvemen, hibátlan kiejtéssel. Kivette a könyvet a kezemből és belelapozott. Bár cseppet sem tetszett ez a modortalanság, amíg ő a kötetet lapozgatta, nekem végre alkalmam nyílt jobban szemügyre venni a vonásait: markáns, kemény arc, szúrós, intelligenciát sugárzó mélybarna szemek. Borostás, energikus, makacs áll. Magas, izmos alkata arról árulkodott, régen sokat sportolt. Míg én így elemezgettem és filozofáltam, ő fogta magát és egész egyszerűen leült mellém. Meg se kérdezett, hogy szabad-e. Míg magamban ezen háborogtam, ő a pincértől teljes lelki nyugalommal teát rendelt. Kérdőn rám nézett. Vállat vontam, mire nekem is kért egyet.
– Hazafelé? – kérdezte célratörően.
– Igen – nyögtem ki alig hallhatón.
– Mikor megy a gépe? – tette fel azonnal a következő kérdést.
– Öt óra húszkor – válaszoltam gépiesen. Erre ő bólintott. Ismét széles mosoly ült ki az arcára.
– Nagyszerű. Én is azzal a géppel utazom!
Így kezdődött furcsán érthetetlen, de annál mélyrehatóbb kapcsolatom Tiborral. A kezdeti bizonytalan mondatok után izgalmas és tartalmas beszélgetés kerekedett a társalgásunkból, mely az egész repülőút alatt tartott (kivéve azt az időt, amit a széles, erős vállára hajtott fejjel, álomban töltöttem, akaratom és elhatározásom ellenére) és még leszállás után is nehezünkre esett megszakítani.

Furcsa belegondolni, hogy ilyen rövid idő elteltével úgy tudtunk beszélgetni, mintha már ezer éve ismernénk egymást. Olyan szinten összhangban voltak a gondolataink – órákon át tartó beszélgetésnél ezt nem lehet megjátszani! –, hogy észre kellett volna vennünk: van köztünk valami mély, megmagyarázhatatlan kapcsolat. De erre akkor még egyikünk sem gondolt.
Később, már a repülőn, utazás közben Tibor elmondta, hogy üzleti ügyei miatt sok időt tölt külföldön. Rengeteg helyen járt már a világban, és mindenről volt valami érdekes személyes története. Azt nem tudtam megítélni, hogy vajon tényleg így történt-e, vagy nagyon jól átköltötte mások színes sztorijait – de ez nem számított, mert nagyon jó előadónak bizonyult. A közel kilenc órás út során sokszor megnevettetett. Észre sem vettem, mikor csapott át eleinte tartózkodóbb magázódásunk a baráti tegeződésbe. Amikor az ember felszabadultan tud valakivel együtt nevetni, jön magától minden… Ő pedig igazán kiváló humorérzékről tett tanúbizonyságot. Olykor komolyabb témák is előkerültek. A politikáról visszafogott indulattal beszélt, de azt érezni lehetett: rendkívül büszke arra, hogy magyar. Ez elgondolkodtatott. Ráébredtem, hogy én az utóbbi években igyekeztem megtagadni a magyarságomat, és Tibor szavait hallgatva, egyre jobban elszégyelltem magam.. A felismerés fájdalmas volt. Ő gyorsan észrevette a megváltozott kedélyállapotomat.
– Elfárasztott ez a sok beszéd? – kérdezte gyöngéden.
– Talán tényleg nem ártana picit szundítani, hosszú még az út. Szólhatunk a légikisasszonynak, hogy hozzon pokrócot, ha szeretnéd.
– Köszönöm, de nem szükséges… Annyira nem vagyok álmos. De egy kicsit talán tényleg elfáradtam. Csak egy kicsit hátradőlök, és behunyom a szememet, mindjárt jobban leszek.. – motyogtam, s nemsokára már szundítottam is. Úgy nagyjából másfél óra hosszat.

Arra ébredtem, hogy lecsúszott a fejem Tibor válláról. Nem értettem, hogy került oda… Egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, és ki ez a férfi egyáltalán. Zavartam nézem rá, még álomittasan. Volt egy rövid pillanat, egy felvillanás, amikor majdnem egy régi ismerősnek hittem, de elhessegettem ezt a gondolatot. Viszont nem tudtam kivonni magam a hatása alól. Ő csak nézett némán, kitágult pupillákkal, és vágyat láttam a tekintetében. A szemünk egybefonódott, a lélegzetünk felgyorsult. Tudtam, hogy szeretne megcsókolni. És ami még furcsább: annyira vágytam erre! Egészen zavarba jöttem. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Ekkor hirtelen egy légörvény nagyot dobott a gépen, és én az ölelésébe zuhantam, minden szándékom ellenére. Erősen átkarolt, a szükségesnél talán szorosabban is. Az arcunk majdnem összeért. Zavartan felnevettünk. A hangosbemondóban a pilóta baritonja hallatszott, aki azt kérte, hogy egy időre mindenki csatolja be a biztonsági övét, amíg ezen a szakaszon haladunk.
Az ölelésről nem ejtettünk szót. Néhány percig az ablakon bámultam kifelé, és próbáltam felismerni az alattunk elterülő tájat.
– Lehetséges, hogy már a brit partokat látom? – fordultam szélesen mosolygó útitársamhoz. Megint zavarba jöttem a pillantásától. Úgy éreztem magam, mint egy szerelmes kamasz: erősebben kezdett dobogni a szívem, és egész testemben a boldogság hullámai áradtak szét. Ezek az erős érzések pedig teljességgel megrémítettek. Igazán nem voltam még kész egy új kapcsolatra – már ha egyáltalán ilyesmi felmerülhetne a helyzetünkben. Hiszen az apám lehetne!
Tekintetemet elkapva, az ablakon feltáruló látványra próbáltam összepontosítani. A hatalmas, tejszínhabhoz hasonlatos felhőtornyok itt-ott szétváltak alattunk, és egy-egy pillanatra látni véltem a cikkcakkos tengerparti sávon időnként feltűnő világos színű foltokat.
Csakhamar jött a szakszerűnek ható magyarázat:
– Igen, azok ott már a doveri fehér sziklák. És ez meg is magyarázza a hirtelen széllökéseket. Eddig délebbi légfolyosón haladtunk, most pedig északabbra kanyarodtunk. Az Északi-tengeren áthaladva jutunk el a kontinensig. Alattunk most Skóciát látod, később valószínűleg Dánia fölött fogunk elhaladni.
Csodálkozó tekintetemet látva, Tibor hozzátette:
– Sokadszor teszem már meg ezt az utat, ezért tudom ennyire magabiztosan. Egyébként, rendszerint azért így haladnak a repülőgépek, mert ilyen módon északról, Kelet-Németország, vagy Lengyelország sík tájai fölött könnyebb eljutni Budapestre, mint az Alpok hegyei fölött.
– Igazad lehet, erre nem is gondoltam. Mondjuk, nem is vagyok olyan nagy világpolgár, mint te...
– Ez nem azon múlik, hogy mi hányszor utazik egy évben. Van, aki egész úton olvas, vagy alszik. Én többnyire figyelni szoktam, hogy mi történik körülöttem – vonta meg a vállát útitársam, és el is hittem neki, hogy így van.
– Talán ideje, hogy esetleg igyunk valamit – javasolta.
– Jó ötlet. Én szívesen innék egy narancslét…
Erre elnevette magát.
– Nem egészen erre gondoltam. Mit szólnál egy pohár finom borhoz?
– Én nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet utazás közben, mozgó járművön alkoholt fogyasztani – mondtam óvatosan. Majd bizonytalanul hozzátettem:
– Egyáltalán, ez engedélyezett?
– Nincs ebben semmi különös, egy ilyen hosszú úton. Nagy levegőt vettem.
– Az igazság az, hogy én nem sűrűn iszok alkoholt. Lehet, hogy hamar megártana.
– Ugyan már! Egy pohár bor?... Nem hinném. Kérlek, ne utasíts vissza!
– Jól van, legyen – sóhajtottam beletörődően. Végül is, mi bajom lehet?
– Nagyszerű, ez a jó válasz! – örült meg, és már hívta is az utaskísérőt, akitől egy-egy pohár bort rendelt. Én legszívesebben narancslevet vagy ásványvizet ittam volna inkább, de nem akartam őt megbántani. A társalgásunk eddig is gördülékenyen folyt, nem volt arra szükség, hogy így oldjuk a hangulatot. Arra gondoltam, hogy talán így akarja még különlegesebbé, még emlékezetesebbé tenni a közös utazást. Hiszen nyilvánvalóan többé úgysem látjuk egymást. Legalábbis én így hittem. Tibor talán másképp gondolta.
– Ha minden tervszerűen megy, már csak néhány órát tölthetünk együtt ilyen kellemesen. Azután, ki tudja, hogy alakulnak a dolgok? – mosolygott titokzatosan.
Kérdő arccal néztem rá. Mi ez a nagy felvezetés? Hová akarhat kilyukadni? Csak nem…?!
A válaszra nem kellett sokat várnom. Már folytatta is a mondatot.
– Igyunk a találkozásunkra – mondta ünnepélyesen, amikor finoman összekoccintottuk a poharainkat. Az ujjaink egy pillanatra összeértek, s én megborzongtam az izgatottságtól. Persze, észrevette.
Elmosolyodott, azzal a széles, megnyerő mosolyával, s közben úgy nézett, hogy azt éreztem, szinte vetkőztet a tekintetével. Nagyon zavarba jöttem. Miért játszik velem ez a férfi? Hiszen az életkorát tekintve, akár apám lehetne! És mégis… Éreztem, hogy a hormonok táncot járnak a testemben. Elszégyelltem magam. Ez teljességgel helytelen és lehetetlen helyzet! Az a furcsa eset állt elő, hogy az érzéseim és az értelmem vívtak csatát bennem. Zavartan mérgelődtem, saját magammal hadakozva.
Pillanatok teltek el, amíg csak némán néztük egymást, kezünkben az érintetlen italokkal. Majd egy váratlan, hirtelen mozdulattal előrehajolt, és finoman, könnyedén megcsókolt. Közben előrelátóan megfogta a kezemet, amelyikben a poharat tartottam. Ha nem így tesz, biztosan kilöttyintettem volna a drága bort, amikor meglepetésemben hátrahőköltem.

Egyértelművé tette hát, hogy ő többnek gondolja az ismeretségünket egy röpke beszélgetésnél, és mást is szeretne. Én azonban nem tudtam, hogy mit akarok. És bármennyire is kellemes volt a társasága, s a repülőút során kiderült, mennyire kulturált és kedves, humoros és okos – mégsem bízhattam meg benne, hiszen néhány órája még nem is ismertem... Legalábbis ezt hittem, de egyre bizonytalanabb volt bennem ez az érzés. Megmondta a nevét, rengeteget mesélt magáról – mégis nagyon hiányos volt a kép. Azt sem tudom, valójában ki ez az ember? Egyáltalán, mit akar tőlem?! Zavartan belekortyoltam az italba, de eldöntöttem: óvatos leszek. Ez így nekem túl gyors!
Hátrébb húzódtam. Pár percig zavart csend telepedett közénk, aztán lassanként újra felvettük a beszélgetés fonalát. De a csókról nem esett szó. Ezt magamban nagyra értékeltem.
Az elkövetkező egy órában inkább földrajzi és történelmi kérdések kerültek terítékre. Elmesélte, hogy egyik nagybátyja régész volt, s gyerekkorában ő is ilyesmiről álmodott, vagy legalábbis felfedező szeretett volna lenni. Ebből ugyan semmi sem lett, de most is nagyon fontosak a számára a régmúlt értékei, különösen azok a dolgok, amelyek a magyarság őstörténetére vonatkoznak.
– Szerintem nagyon fontos, hogy tudjuk, kik voltak az őseink, mert ez határozza meg az identitásunkat. Ahogy a lét határozza meg a tudatot. Ez nem csak az egyénekre igaz. Egy nemzet gondolkodásmódja magával hozza azt, hogy milyen sorsra számíthat hosszú távon. És ugyanúgy, ahogy a te nagyszüleid, dédszüleid és más felmenőid meghatározóak, genetikád szempontjából, egy népnek is fontos megérteni, hogy az előző generációk hogyan éltek, gondolkodtak. Ezért is fontos, hogy tudjuk, honnan jöttük, kik voltak az elődeink - magyarázza átszellemült arccal.
Lelkesedése egészen lehengerelt. Annyira édes, ahogy így kitárulkozik, gondoltam, olvadozva a szavaitól. Már csaknem el is felejtettem a korábbi röpke zavart, ami beállt a beszélgetésünk folyamában. Látva érdeklődésemet, Tibor még lelkesebben folytatta a mesélést. Megemlítette, hogy a régész rokona milyen érdekes leleteket tárt fel Veszprém megyében. Itt az is szóba került, hogy mindketten mennyire szeretjük a Balatont és a magyar hegyvidékeket. Beismertem, hogy nekem ezek hiányoztak a leginkább a távol töltött évek alatt. Azt mondta, minden elismerése felém azért, mert mindent feltettem az álmaim megvalósításáért… Ezt azonban kár volt az eszembe juttatnia, mert mire a gép landolt, kissé lelombozódtam a reménytelennek tűnő jövő miatt. Erről nem akartam beszélni, nem akartam nyafogással tönkretenni a találkozásunkat. De hiába mutattam magamat továbbra is jókedvűnek – ez sosem volt az erősségem –, ő gyorsan észrevette a hangulatváltozásomat.
– Valami baj van? – kérdezte gyöngéden.
Nyilvánvalóan arra gondolt, hogy az elválás miatt vagyok szomorú. Igen, talán ez is része volt a bennem feltörő gyomorszorító érzésnek, vagy inkább az, hogy elfogott a hazatérésem miatti aggodalom: hogyan fogad majd a családom? Hogy fogok tudni megélni a fotózásból itthon?!
Nem akartam az orrára kötni a vívódásaimat.
– Nagyon elfáradtam – válaszoltam végül. Láttam rajta, hogy nem egészen hisz nekem, de rám hagyta, nem firtatta tovább a dolgot. Én végig biztos voltam benne, hogy soha többet nem fogjuk látni egymást. Miközben azt is sejtettem, hogy soha nem fogom őt elfelejteni. Talán a személyisége volt nagyon megragadó, talán az átható nézése, amitől egész végig borzongtam. De valami egészen más oka is volt. Egy időtlen ismerlek-már-valahonnan érzés, amit nem tudtam hova tenni magamban.

Az utazás végére be kellett látnom: a kezdeti bosszantó viselkedése ellenére, végül nagyon jól éreztem magam vele. Ez az érzés pedig kétségkívül kölcsönös volt, hiszen még akkor sem mondott le a társaságomról, amikor a reptéri terminálból kifelé ballagtunk. De volt egy fontos tényező, ami engem nagyon is zavart: akármennyire is egy igazán vonzó és ereje teljében lévő férfi Tibor, mégiscsak ott tornyosul közöttünk vagy húsz év…
Megérkezett a taxi, amelyet nem sokkal korábban ő rendelt oda. A sárga kockás kocsi látványától kissé újra a Nagy Almában éreztem magam. Egy pillanatra elgondolkodtam, az elmúlt évek jutottak eszembe. Ezért csak később tűnt fel valami furcsaság, és hirtelen kapcsoltam: ez nem lesz így jó. Hiszen két járművet kellett volna kérnie! Mégis, mire gondol?!
Egy kissé csalódottnak éreztem magam. Az arcomra is kiülhetett a véleményem, mert Tibor huncutul rám kacsintott. Ezzel még gyanúsabbá tette a körülményeket.
– Nem szállsz be? – kérdezte.
– Oké, de akkor te mivel mész haza? – néztem rá gyanakvón. Minek néz engem ez az ember?! Hallottam róla, hogy vannak légikisasszonyok, akik az utazás végén szívesen szobára mennek egy-egy szimpatikus utassal, és biztosan sok más utazó között is szövődik egyéjszakás kapcsolat – de felháborított, hogy rólam is ezt feltételezheti valaki?! Hát ezért kellett a bor? Ezért próbált megcsókolni? Meddig akar elmenni?! A feltételezett hátsó szándék felzaklatott. Villámló tekintettel méregettem, és már éppen megvádoltam volna, amikor a lehető legudvariasabb hangon megkérdezte:
– Elvihetlek?
– Mégis, hová?... – kezdtem bele dühösen, de a következő mondata belém fojtotta a szót.
– Egyfelé megyünk, hölgyem – mosolygott jelentőségteljesen. Kinyitotta a taxi ajtaját, és lovagias mozdulattal invitált a beszállásra. Aztán váratlanul kimondta a célállomás nevét: a városét, ahol a gyermekkori otthonom vár rám.
Egy hang sem jött ki a számon meglepetésemben. Azon kezdtem töprengeni, hogy vajon mikor árultam el neki, hol lakom. De biztos voltam benne, hogy csupán a környező településekről, a kedvenc kirándulóhelyeimről, a Duna-parton tett sétáimról és a volt iskolámról beszéltem. Mégis, ez neki elegendő volt ahhoz, hogy teljes biztonsággal tudja, hol laktam egész gyermekkoromban. Ugyan semmi konkrétumot nem említettem, erre nem is volt szüksége: egész egyszerűen, volt megfelelő helyismerete – és az elmondottak alapján, simán összerakta a mozaikot. Könnyű dolga volt, mivel ő is ugyanabban a városban töltötte a fél életét! Döbbenet. Újabb meglepő egybeesés. Ez kezdett félelmetessé válni. Túl sok volt mindez egy napra…

Néhány perccel később már taxiban csak ültem, és zavartan bámultam magam elé. Egyre csak azon járt az eszem, hogy hány alkalommal mehettünk el egymás mellett az utcán anélkül, hogy észrevettük volna egymást. Hiszen mint kiderült, csak néhány háztömb választott el bennünket. Valamint néhány évtizednyi csúszás az időben… Zavarba ejtően sok év! Szinte vágni lehetett a feszültséget a kocsiban, amit kimondatlan szavak okoztak. Tibor szívesen folytatta volna a társalgást a korábbi fesztelen és barátságos hangnemben, de két-három próbálkozás után belátta: a korábbi jó hangulat végleg elromlott. Attól kezdve ő is elnémult, s csak ráncolta gondterhelten a homlokát. Valószínűleg azon törte a fejét, hogy mentse meg a beszélgetést. Eközben beharapta a szája szélét, s mivel ezt az út során elég sokszor megtette, végül egy pici ponton kiserkent a vére. De észre sem vette.
– Találkozunk még – közölte velem határozottan, amikor a taxi kitett a házunk előtt. Nem kérdés volt ez, hanem kijelentés. Én akkor sem hittem benne, hogy valaha még látjuk egymást – de ő ezt másképpen gondolta. Kiszállt a kocsiból, átsétált az én oldalamra, és a kezét nyújtotta felém búcsúzóul. Meleg, erős kezének érintése villámcsapásszerűen hatott rám, s alig mertem a szemébe nézni. Valahogy azt éreztem, hogy bíznom kellene a szavaiban. A szívem ezt súgta. Ugyanakkor az eszem azt mondta, nem elég erős ez az ismeretség ahhoz, hogy komolyan lehessen venni a szándékát.
Hirtelen nagyon gyengének éreztem magam. Zavarba jöttem a rám törő kusza érzésektől. "Úgy viselkedem, mint akit még soha nem érintett meg egy igazi férfi", futott át az agyamon.
– Szervusz, Tibor – mondtam halkan. Ő pedig váratlanul átölelt, és finoman magához szorított.
– Találkozunk még – jelentette ki újra, határozottan, magabiztosan. De ezúttal nem csókolt meg. Visszaült az autóba, és halványan mosolyogva búcsút intett. Én össze voltam zavarodva. Eszembe jutott, hogy elfelejtettünk telefonszámot cserélni. Csak álltam némán, és mozdulatlanul figyeltem, ahogy a kocsi eltávolodott. Talán még láttam egy pillanatra, ahogy a kezével búcsút intett, de zavart lelkiállapotomban semmiben sem voltam biztos.

Hűvös szél legyintette meg az arcomat és letaglózva álldogáltam még egy darabig a házunk előtt. A családom nem is tudja, hogy hazajövök. Még a csomagjaim sem érkezhettek meg. Majd azt mondom, hogy én vagyok a karácsonyi meglepetés. Bár, így december elején ez még korai, nem időszerű. Mindegy. Ürügynek jó. Fázósan összehúztam magamon a dzsekimet. Elfelejtettem sálat venni.
Elfogott az aggodalom. Mit csinálok, ha rosszul sül el a viszontlátás a családommal? Ha megint minden olyan kuszán alakul, mint régen? Ez valós veszély volt, tekintve az elválásunk viharos körülményeit, amikor minden családi konfliktust csupán befagyasztva, de nem megoldva, sebbel-lobbal elhagytam az országot.
Szorongva néztem fel a kissé elhanyagolt, felújításra szoruló erkélyre. Szomorúan, némán bámult rám vissza, mintha a ház üres szemgödre lett volna. Ez a gondolat még lehangoltabbá tett. Előkerestem a kulcsaimat. Megszólalt bennem a kisördög és a kételyeimre irányította a figyelmemet: "Mi van, ha azóta lecserélték a zárat?" Egyébként is, hogy jövök ahhoz, hogy rájuk törjem az ajtót. Idegen vagyok én már ezen a helyen. Jobban, mint valaha. Nem fogom a kulcsot használni. Nem akarok ajtóstól rontani a házba. Jobb a békesség. Inkább becsöngetek, határoztam el magam, és mély levegőt vettem, mielőtt megnyomtam volna a gombot.
Reménység fogott el egy pillanatra. Tiszta lappal, egy új élet küszöbén éreztem magam.
Ekkor finoman, puhán hullani kezdett a hó... 

********************************************************************************************************************* 

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE