Tekla néni

Halk moraj hallatszik az óriási teremben, ahol a hitelközpont munkatársai dolgoznak. Mindig akad közöttük, aki telefonon egyeztet, folyamatos beszédfoszlányokra figyelhetne fel az ember, ha éppen más dolga nem akadna. Ez persze nem jellemző, hiszen itt mindenki roppant elfoglalt – vagy legalábbis annak akar látszani.

 A számítógépek monitorának folyamatos villódzásától életidegen térben csak imitt-amott akad némi zöld növény, a levegőben furcsa illatelegy: kávé aromája és émelyítő, cukros süteményt idéző parfüm keveredik egymással. Mindehhez a terem déli bejárata környékén elhelyezett dohányzóhelyiség körzetében tömény cigarettaszag társul. Mivel a szellőztetőrendszer mellett tilos gyakran ablakot nyitni, a fullasztó levegő megüli az egész folyosót, s a hét minden napján permanensen kitart. A munkámat gépiesen végzem. Tudom: estére megint fájni fog a szemem a monitor meredt bámulásától. Az egész napos irodaszéken görnyedéstől minden tagom elgémberedett már.

Szokatlan nekem ez a munkakör, hiszen én ahhoz szoktam, hogy jövök-megyek, szabadon élek. Most pedig szinte fuldoklom a túlságosan gépesített, természetellenes környezettől. Az első perctől tudom, hogy nem nekem való ez a világ, egyszerűen nem illek ide. Persze, mindent korrekt módon elvégzek, amit kérnek. De igazán jó sosem leszek ebben a munkában, hiszen az ember nem lehet kiváló abban, amit gyűlöl és megvet. Én pedig utálattal lépek be minden reggel a forgóajtón, és a nap legjobb részének azt tekintem, amikor a munkaidő leteltével már az utcán dobbannak a lépteim. Tudom, örülnöm kellene, hogy Anna vőlegénye szerzett nekem egy állást és végre van keresetem. Hálásnak kell lennem a lehetőségért… de a munkáról szőtt álmom valahogy nem arról szólt, hogy egy légtérbe zsúfolódva ülök majd több tucatnyi idegennel.

Kollégák között is kialakulhatnak barátságok is, ám ahhoz kellene közös érdeklődési terület. Engem viszont nem vonz ez a világ. Napról napra feszültebbnek és türelmetlenebbnek érzem magam, és tudom, ez nem jó. A bensőmben egy vulkán készül kitörni, mert el kell rejtenem a valódi énemet, és el kell hallgatni a véleményemet. Beállni a sorba – nem, ez sohasem volt a természetemhez illő cselekedet. Széles műmosolyt erőltetek magamra, ami látszólag elfedi a szomorúságomat. Ha valaki mégis megkérdezi, mitől vagyok olyan feszült, egyszerűen a sok figyelmet megkövetelő munka rovására írom. Persze közben tudom, hogy nem csak ez az oka. Sosem voltam túl jó véleménnyel a hivatalokról, és általában a pénzügyi tudományok sem vonzottak soha. Ha már hazudnom kell a környezetemnek, legalább önmagamat nem szeretném becsapni többé.

Tudom, most boldognak kellene lennem, mert legalább végre van keresetem. És éppen ez itt a bökkenő: a kell. Mert ez nem az én világom, nagyon nem. Börtönbe szorítom a lelkemet ezzel a munkával. Megpróbáltam beletörődni a helyzetembe, de nem megy. Önfeladás lenne. Megint rossz úton járok, érzem. Azonban egyelőre nincs más, ki kell bírnom. De azért elkeserít, hogy mostanában az életem egyáltalán nem arra tart, amerre kéne. És közben ott a fájó űr a szívemben.
Már nem is Robert hiánya tölt el szomorúsággal, hanem a csalódottság. Nem azért, mert én nem kellenék senkinek. Hanem azért, mert amióta hazatértem Magyarországra, senki olyannal nem találkoztam, akit közel tudnék engedni magamhoz. Ott volt persze az a férfi, akivel együtt töltöttük az időt a repülőgépen. De Tibor azóta sem jelentkezett, én pedig nem akarom rá vesztegetni a gondolataimat. Jobb lenne egy kellemes laza kapcsolat egy hozzám hasonló korú fiúval. Ez reális lehetőségnek tűnik. Sok fiatal férfi is megfordul itt. Jól öltözöttek, drága órákat viselnek, lazák és humorosak, még a széptevéshez is értenek. Kár, hogy mindez engem nem érdekel. Nem az ilyen típusú férfi a zsánerem, azt hiszem. Már nem. Valaha tetszettek a laza, felvágós szépfiúk, egy kicsit Robert is ilyen volt. És éppen ezért soha többé nem akarok ilyen típusú emberrel közelebbi kapcsolatot kialakítani. Összetörték a szívem, és megrendült a bizalmam a férfiakban. Legalábbis az effélékben. Persze kedves és udvarias vagyok, hiszen ezt várják tőlem. De tartom a távolságot, mindenkivel szemben. Mégis, senki nem mondhat rosszat rám, nem kerülöm a társaságot a munkahelyi étkezések során. Amerikában megtanultam elbűvölően kedvesnek lenni, miközben semmi olyat nem teszek és nem mondok, amit bárki biztatásnak vehetne. Fülembe jutott, hogy néhányan jéghercegnőnek hívnak, de cseppet sem érdekel.

Három hónapja jöttem haza. Ezalatt sok víz lefolyt a Dunán. Az idő sokszor gyógyír a sebekre, máskor az ellenségünkké válik. Robertet már kezdtem feledni, de Tibor hangja, illata olykor még mindig kísért. Pedig csak néhány órát voltunk együtt és az sem volt több kellemes beszélgetésnél. Nem akarok ezzel foglalkozni! Amikor eszembe jut az emlék, arra gondolok: hol jön az én jelenlegi szürke életem az ő nagy volumenű utazásaihoz képest?! Igaz, hogy jól elbeszélgettünk, de mi közünk lehetne egymáshoz? Nem volna értelme.
Mivel nem cseréltünk telefonszámot, talán nem is gondolta igazán komolyan, hogy "majd találkozunk". Bizonyára csak a képzeletem játszott velem, eltúloztam a dolgok jelentőségét. Talán csak rám gyakorolt olyan mély hatást az egész. Mégis, néha úgy érzem ostoba voltam, amiért nem kértem el a számát. Önérzetesség helyett lehettem volna a saját szerencsém kovácsa. De nem így történt, ez van. Most már mindegy. Legjobb lenne az egészet elfelejteni. És ez az, ami nem megy. Nem értem magamat, miért olyan fontos nekem ez a férfi? Mit akarok tőle? Vagy ez egy olyan sorsfordító találkozás volt, aminek akkor is nagy jelentősége van egy ember életében, ha soha nem ismétlődik meg? Szinte biztos vagyok benne, hogy nem fog jelentkezni többé. Csak abban reménykedhetek, hogy a városban valahol összefutunk, de ez gyerekes és hiú ábránd. Jobb lenne továbblépni. Talán most már elég sok idő eltelt ahhoz, hogy megpróbáljak másokat is megismerni, új kapcsolatokat kialakítani. Jelentkező volna – de a szívem egyik próbálkozó iránt sem mozdult meg eddig. Talán mégis esélyt kellene adnom valakinek. Tavasz van, a természet zsong, az ember annyira szeretne egy kicsit andalogni valakivel a hársfasor alatt… Eldöntöm: mostantól nyitok az emberek felé, megpróbálok másképpen nézni a férfiakra. A múltban csalódtam, de ezen túl kell lépni. Mások is képesek rá. Robert egyébként sem érdemel már egy futó gondolatot sem, Tibor meg – nos, vele ki sem alakult semmi komoly, őt is el kellene felejteni, de nagyon sürgősen. Azt hittem, jól ismerem magam, de úgy tűnik, eddig ködös álomban éltem. Jó lenne felébredni végre és úgy látni a dolgokat, ahogy a valóságban vannak. El kell fogadnom: most már itt élek, ebben az országban, újra. És ez így a jó. Magyar vagyok, magyarnak születtem, itt van feladatom. Ez az a föld, ahol nekem valamilyen dolgom van. Elmenekülhettem – de a feladataim megvártak. De vajon mi is az igazi teendőm? Felsejlik bennem, hogy valamit meg kell tanulom. Még nem tudom, hogy mi az. Még nem vagyok elég érett hozzá. Jól jönne egy kis segítség, valakinek az útmutatása…

Egyelőre úgy érzem magam, mint aki egy másik bolygóról jött – pedig csak annyi történt, hogy négy évet Amerikában töltöttem. Egy nyelvet beszélünk – de mégsem. A szavak mögötti tartalomhoz olykor külön szótár kellene. Akkora a káosz bennem, hogy igazán jól esne egy kis megnyugvás, de ezt a családomtól sajnos nem kaphatom meg. A barátnőimnek sem akarok a kétségeimről beszélni, van elég bajuk nélkülem is. De van valaki, aki mindig legalább olyan renitens volt a világgal szemben, mint most én. Csakhogy az ő tudása, éleslátása és bölcsessége jóval meghaladja az enyémet. Csakis Tekla segíthet most rendbe tenni a gondolataimat. Ő jól ismer engem és a körülményeimet is, neki nem kell hosszasan magyarázni semmit, érteni fogja az összefüggéseket. Akár még az asztrológiát is segítségül hívhatja.

Régebben ezt a módszert tudománytalannak és nevetségesnek tartottam, de azért elgondolkodtatott, hogy Tekla mennyi mindent meg tudott állapítani a segítségével. Egy alkalommal tanúja voltam annak, hogy egy huszonéves lányt mióma esélyére figyelmeztetett – még mielőtt tudott volna arról, hogy a fiatal nő éppen azért ment el hozzá, mert pár napja derült fény a rosszindulatú elváltozásra. Máskor egy pár válását akadályozta meg azzal, hogy a féltékeny feleséget megnyugtatta: a férje nem azért akar elválni tőle, mert másba szerelmes, hanem éppen ellenkezőleg: azt szeretné, ha az asszonya újra nő lenne mellette, nem csak háziasszony és pénzkereső karrierista. A férfi gyerekekre vágyott és arra, hogy újra színházba járjanak, s több időt töltsenek együtt. Meg sem csalta valójában, csak azt akarta, hogy a feleség szeme felnyíljon. Ebben szerencsére segítségükre volt Tekla, aki még azt is bebizonyította nekik: erős, előző életekre visszanyúló karmikus kapcsolat van közöttük, és csak egymás mellett lehetnek boldogok.

Abban reménykedem, hátha nekem is meg tudja mondani, merre menjek tovább az utamon. Mert az bizonyos: elakadtam, s csak járom a köröket önmagam körül. Kell végre némi fogódzó.
Az elhatározást gyorsan tett követi. Alig várom, hogy a hosszú munkanap véget érjen végre. Sietek haza, és a régi füzeteimet feltúrva, előbányászom Tekla telefonszámát. Ő még nem a mobilos világ szülötte – csak régimódi, vezetékes számon érhetem el. Ha egyáltalán otthon találom…

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE