Meglepetés a randevún

Miután az első valódi találka időpontjában megegyezünk, a következő napon párás, ködös hajnal köszön ránk. Bár általában az időjárás nagy hatást gyakorol a hangulatomra, most semmi nem hozhat ki a sodromból. Egész nap majd kiugrom a bőrömből.. Izgatottságomból persze a családom semmit nem vehet észre. Ebéd után olvasást tettetek, de titokban folyton az órámat lesem.

Aggódom, anyám mit fog szólni, ha meglátja Tibort. Szerencsém van: nem sokkal három óra után vásárolni indul édesapám társaságában. Megkönnyebbülök. A tükörbe pillantva, ráeszmélek: talán már ideje volna készülődni. Erre nem sok időm marad. Tibor már fél négykor ott áll az ajtóban. Rövid zakó és farmer van rajta, a lábán bokáig érő bőrcsizmát visel.
Forrón átölel.
– Hová megyünk? – kíváncsiskodom.
– Gyere velem és meglátod! Húzz fel egy pulcsit is, nehogy megfázz. Estefelé már hűvös van. Csalóka még ez a tavaszi időjárás…
Rövid vászon kabátot kapok magamra. Inkább praktikus, mint elegáns, de partnerem öltözetét elnézve, nem kiöltözős partira megyünk…

Az autója meglep. Az ablak üvegein túl fehér bőrülések, faberakásos műszerfal, fedélzeti komputer látványa fogad. A kabátot illetően bizonytalanság fog el. Talán mégis egy másik darabot kellett volna választanom… Ez a kocsi annyira pazar! Más szó egyszerűen nem jut róla az eszembe. Nem értek a járművekhez, de annyit tudok, hogy a Volvo kiváló minőségű autó. És ezeknek alaposan meg szokták kérni az árát. Zavarban vagyok. Egyre jobban rám nehezedik a tudat, hogy nagyon nem egy társadalmi csoportba tartozunk.
Tibor udvariasan kinyitja az ajtót, mint egy igazi gavallér. Szélesen mosolyog.
– Beszáll, hölgyem? – A kérdés szinte ünnepélyesen hangzik.
Egy pillanatra bizonytalanul ránézek.
– Mégis, hová akarsz vinni?
– Bízz bennem! Tetszeni fog a hely, meglátod! Egyébként, nem megyünk messzire…
A kíváncsiság erős bennem. Ő pedig olyan lelkesen invitál, hogy nehezemre esik elutasítani a meghívást.
– Rendben van. Menjünk – egyezem bele végül. Miért ne hinnék neki?

A kocsiba beszállva, hatalmasnak tűnik a belső tér.
– Kényelmesen ülsz? – néz rám kérdőn, vidáman mosolyogva. Láthatóan nagyon élvezi a helyzetet.
– Igen, köszönöm. Hogy is lehetne másképp?... – mosolygok rá zavartan.
Tibor beindítja az autót, figyelmesen körbenéz, s csak aztán mondja:
– Az istállókhoz megyünk.
– A versenyistállókhoz?!...
– Nem, nem egészen. De a lovas tréningközpont mögötti területen van néhány kisebb épület, ahol bérelhető istállók vannak. Egy barátom lovai állnak ott. A lányai szoktak rajtuk lovagolni, de olykor én is kiviszem őket; így legalább többet mozognak. Régebben voltak saját állataim, de mivel az utóbbi időben nem éltem itthon, el kellett adnom őket.
Nagyon örülök, hogy lovas randit tervezett, de elfog az aggodalom. Hiszen én még sosem ültem lovon, bármennyire is vágytam rá.
– Tibor, én egy szóval se mondtam, hogy tudok lovagolni!
– Nem kell félned, ezek a lovak jól vannak idomítva, és igazán nyugodt vérmérsékletűek. Elég, ha szépen üldögélsz a nyeregben, ők már tudják a dolgukat. Csak szépen poroszkálunk majd, és közben élvezzük a természetet.
Megint rám pillant a szeme sarkából, és közben fülig ér a szája, mint egy kamasznak, aki éppen valami huncutságra készül, s közben őszintén boldog.
– Tényleg jó lesz, majd meglátod! Hiszen erről álmodtál mindig, nem?

Tíz perc sem telik el, és már ott is vagyunk. Két gyönyörű, büszke állat toporog az istállóban, mint akik csak arra várnak, hogy nekiindulhassanak a világnak. Van bennem egy kis félelem, hiszen még soha sem ültem ezekhez hasonló nemes lovakon, de úgy érzem, menni fog. Muszáj, mert genetikailag belém van kódolva az információ: dédapám zsoké volt Tatán. Ezt Tibornak nem árulom el, nehogy túl nagy elvárásai legyenek. Bár, inkább én vagyok az, aki túl sokat képzelt a képességeiről, ugyanis nem is olyan egyszerű lóra pattanni…
Tibor szépen elmagyarázza, mit hogyan tegyek, még segíteni is akar a felszálláskor, de én magam akarom megpróbálni. Aztán persze bánom, hogy ilyen nagy volt a mellényem. Rövid ideig tartó szenvedés után, végül mégiscsak sikerül felkászálódni a nyeregbe.
– Aranyos paci, kedves paci. Jó magas paci… Halk hangon nyugtatgatom a lovat – vagy talán inkább saját magamat? Úgy izgulok, a remegő lábammal alig tudom szorítani az állat oldalát.
Tibor közben rövidre fogja a szár végét. Most nem nevet, inkább nagyon komolyan veszi a helyzetet. Látom rajta, hogy szeretne nagyon vigyázni rám. Izgalmamban eddig én is nagyon összpontosítottam, nehogy túlzottan ügyetlennek tűnjek. Most azonban kezdek megnyugodni.
– Minden rendben van odafent? Indulhatunk? – néz rám csillogó tekintettel.
A gyönyörű kiállású galambszürke kanca meg se várja a választ, már mozdulna. Nem fogom vissza: engedem, hogy azt tegye, amit tanítottak neki. Kicsit fura érzés a ló hátának hullámzó mozgása, de egyáltalán nem kellemetlen.
Tibor felpattan a másik szürkére és lépésben elstartolunk. Léptetés közben folyamatosan tartja a vezető szár másik végét. Először csak körbe-körbe haladunk az istálló melletti zárt udvaron, hogy a ló és én is szokjuk egymást, és a helyzetet.
Nagyon koncentrálok, a négylábú minden rezzenésére próbálok reagálni. Tibor egyfolytában nagyon figyel, és tudom: mellette minden rendben lesz. Megint elfog az a kellemes érzés, ami az első találkozásunknál: mintha már korábban sok időt töltöttünk volna együtt. Olyan, mint egy déjà vu érzés.
– Egész jól ülsz a lovon. Tényleg nem próbáltad még soha? – hitetlenkedik. Elfog a büszkeség. Úgy látszik, valóban él még bennem a felmenőim genetikai öröksége. Mégis elmesélem neki a dédpapa történetét, miközben a nemes állat szép engedelmesen rója a köröket velem.

Egy idő után – talán egy-másfél óra múltán - Tibor úgy gondolja, megpróbálhatunk lassan kilovagolni a közeli kiserdőbe, ha van kedvem. Hogyne lenne, ebben a gyönyörű időben!
Lassan, óvatosan haladunk, most nem szabad sietni. Csendben léptetünk a lovakkal. Bár a hátsóm már igazán érzi a nyerget, nem panaszkodom. Ez a csodálatos kirándulás mindenért kárpótol!
– Te mióta lovagolsz? – kérdezem meg egy idő után.
– Voltaképpen nekem elég kalandosan alakult a lóval való kapcsolatom. Sok váratlan fordulattal. Gyerekként még én is csak messziről bámulhattam őket. A katonaságnál találtam magam szembe velük először közelebbről, ugyanis a nyugati határszélre kerültem, ahol lovas határőröktől tanultam meg a lovaglás alapjait. Ezt követően megint évekig nem ültem nyeregben, de aztán olyan baráti társaságba kerültem, ahol többen űzték már ezt a szép sportot, és én örömmel csatlakoztam hozzájuk. Saját lovaim csak néhány éve voltak – meséli.
A testmozgás és a jó levegő hatására egykettőre megéhezünk, így hamarosan visszafordulunk. Az én nyereghez nem szokott fenekemnek egyelőre elég is ennyi a lovas életből. De bármikor szívesen megismételném. Tibor derűs ábrázatára pillantva úgy sejtem, erre még lesz is lehetőségem.
Miután a lovakat leszerszámozzuk és ellátjuk őket, mindkettőnknek hangosan korog a gyomra. Útba vesszük az első gyorséttermet a közelben, hogy elverjük az éhünket. Csirkét és salátát eszünk, nagyokat nevetve közben, kávéval leöblítve a végén a fűszerek ízét.Este van már, mire hazavisz. A kocsiban érzem, hogy szívesen megölelne, de én inkább sietve elköszönök. Testileg és lelkileg is fáradt vagyok: rengeteg inger és információ ért rövid idő alatt. Ezt fel is kell még dolgozni, magamon átengedni, átszűrni, értelmezni. Sejtem, érzem, hogy van okom reménykedni: minden, ami eddig történt velünk, valójában csak valaminek a kezdete. Vagy éppen a folytatása? Sok kérdés van bennem.
Annyira könnyen szót értünk, mintha láthatatlan kötelék volna közöttünk. Talán csakugyan karmikus kapcsolat ez? Ha igen, mi az oka, hogy éppen most találtunk egymásra?

A telefoncsörgésre mindenesetre többé nem kell hiába várnom: Tibor szinte naponta fölhív, vagy küld üzenetet. Mint egy szédült szerelmes tinédzser. Vagy inkább, mint egy céltudatos Don Juan? Nehéz eldöntenem. Ha találkozunk, mindig kifogástalan úriemberként viselkedik, még ha olykor kisfiúsan huncut a tekintete, és olyan lefegyverző is a mosolya.
Olykor csak annyit ír: szép napot kíván, máskor pedig izgató hangon búgja éjszaka a telefonba, hogy hiányzom neki, és alig várja a folytatást. De hogy arra mikor kerül sor, azt nem mindig tudja megmondani. Mert hol itt van, hol ott – a munkájából adódóan rengeteget utazik. Ez a kiszámíthatatlanság aggaszt. Akarom én ezt a kapcsolatot egyáltalán? De tudatosság ide vagy oda, most olyan láthatatlan erők diktálnak, amelyekkel nehéz vitatkozni, mert nem mindig az észérvek győzedelmeskednek...

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE