Kétely és vágy

Eltelik néhány hét, mire újra találkozunk. Tibor egy közeli kávézó előtt vár rám. Sötét színű garbó és zakó van rajta. Megviseltnek, fáradtnak látszik.

– Hiányoztál. Borzasztóan sajnálom, hogy megint ilyen sok idő eltelt. Hidd el, ez nem lesz mindig így… – fogadkozik.

– Semmi baj. Én is sokat dolgoztam mostanában. Ez kicsit leköti az ember figyelmét… – vonom meg a vállam. Ez a látszólagos könnyedség nem teljesen őszinte, mert én is nagyon vártam a vele való találkozást. De nincs kedvem szemrehányásokat tenni.

Inkább némán átölelem, beszívom a bőre illatát, hallgatom a szívdobbanásait. Percekig állunk így. Aztán a kezével finoman az állam alá nyúl, felemeli a fejem, amit addig a mellkasára hajtottam. Mosolyog, már nyoma sincs az arcán a korábbi komorságnak. Csak most érzékelem, milyen magas: szinte fölém tornyosul. Ha meg akarom csókolni, lábujjhegyre kell állnom.

Ő is arra gondolhatott, amire én, mert most lehajol és lágyan megcsókol. Közben az ujjaival a kezemet keresi. Visszacsókolom. Finom remegések futnak át rajtam, az ereimben a vér gyorsabban kezd lüktetni, s az ágyékomban érzem a szívem dobbanását..

Percekig állunk összefonódó tekintettel a félhomályban. Az ujjait szorosan a kezemre kulcsolja, mintha attól tartana, hogy bármelyik pillanatban elrántom, és elillanok.

– Bemegyünk? – kérdi végül Tibor, és a kávézó ajtajára mutat.

Ő kávét rendel magának, én teát kérek. Hamarosan mindkét csésze ott illatozik előttünk az egyik sarokban megbúvó kis asztalkánál, ahol helyet találtunk.

– Sokfelé utazol? – kíváncsiskodom, miközben a teába szórom a cukrot.

– Nem annyira sokfelé, de eléggé sokat vagyok úton. Főleg Angliában és New Yorkban vannak üzleti érdekeltségeim – válaszolja. A kávéjába kortyol.

– Tulajdonképpen mivel is foglalkozol?

– Jogokat veszek és adok el… Például szerzői jogot. Újabban filmekkel is foglalkozom.

– Izgalmasan hangzik.

– Valójában nem az. Vannak eléggé száraz, sőt halálosan unalmas részei… Viszont sokat kell tárgyalni. Ebből következőleg nagyon sok érdekes embert ismerek.

Halkan felsóhajtok. Nem veszi észre hangomban a lemondást.

– Azt hiszem, nagyon ellentétes az alaptermészetünk… Veled ellentétben én nehezen kerülök kapcsolatba új emberekkel, nagyon jó elvagyok a saját kis világomban. Ezért is lettem fotós. Persze, én is sok embert ismertem meg New Yorkban… -

A hangom tompa, vontatott. Nem tett jót a lelkivilágomnak az elmúlt néhány hét. Azt hiszem, túl sokat gondolkodtam. A szívem és az összes érzékszervem egyértelműen akarja őt – de az egóm folyton túlmagyarázza a helyzetet. Nem vagyok már biztos semmiben.

– A Nagy Alma már csak egy ilyen hely… – vág közbe, halkan nevetve.

– Igen. Ott mások az emberek, mint Magyarországon. Nyitottabbak, lazábbak…

– … és felületesebbek – fejezi be a mondatot helyettem Tibor és az arca ismét komoly.

– Nos, igen… és őszintétlenebbek – sóhajtok és a teába meredek. Kis időre mindketten elhallgatunk, a saját életünk elmúlt, elhibázott fejezeteire gondolunk.

Végül ő szólal meg előbb.

– Azért az őszintétlenség nem csak az amerikaiakra jellemző. Elég jól ismerek néhány angolt, amolyan igazi karót nyelt britet… - kezdi, aztán megáll a mondat közepén. Elnéz valahova a hátam mögé, de tudom, nincs ott senki, csak a gondolata idézte elé valakinek az alakját. A tekintete megváltozik: szinte villámokat szór a szeme. Megremeg az orrcimpája. Mintha eszébe jutott volna valaki, aki komolyan felbosszantotta valamikor.

Csendben maradok. Látom, azon igyekszik, hogy visszanyerje az arcát. Zavartan lesütöm a pillantásomat. Felötlik bennem a gondolat, hogy nem szeretném, ha az ellenségem lenne…

Ekkor megköszörüli a torkát, ezzel jelezve, hogy ismét velem van teljes tudatával.

–Elnézésedet kérem. Igazán sajnálom, hogy így kibillentem az egyensúlyomból – krákogja zavartan.

Jó volna tudni, kire gondolt az előző pillanatokban, de nem volna illendő megkérdezni. Valószínűleg nem is tartozik rám. Rengeteg embert ismerhet, miért ne lehetne valakivel haragban?

Nézzük egymást egy darabig. Aztán halványan elmosolyodik.

– De ne másokkal foglalkozzunk. Semmi más nem számít, csak az, hogy most itt vagyunk egymásnak… Hiszen ezt a találkozót is olyan nehéz volt összehozni.
Igen, ez így igaz. Az egóm egyből újra támad, s egyre csak azt dübörgi a fejemben a láthatatlan hang, mennyire helytelen ez a kapcsolat: "Mit várhatsz ettől az embertől, akit nem is ismersz igazán? Tényleg el kell hinned, amit állít magáról? A gyönyörű autó és a jólöltözöttség igazán azt bizonyítja, amit hinni akarsz? Vajon merre jár, amikor hetekig nincs veled? Ennek a viszonynak nem lehet jövője. A szeretőjének tekint, és te azonnal ugrasz, ha ő megjelenik. Méltatlan ez a helyzet, lépj ki belőle mielőbb!"

Szeretném megfejteni, mi vonz ennyire ebben a férfiban. Hiszen annyira különbözünk! Teljesen más társadalmi osztályba tartozunk. Nem is beszélve a korkülönbségről. Őt talán nem zavarja, de engem rettenetesen frusztrál. Szinte az apám lehetne. Mégis, szívesen hozzábújnék, átölelném, az ölébe ülnék, mert annyira Férfi. Még sosem éreztem így, senki iránt. Zavarba is hoz ez az érzés.

– Valami baj van? – kérdi. Biztosan észrevette, hogy az előző gondolatoktól felgyorsult a légzésem. Komolyan vissza kell fognom magam.

– Kimennék a mosdóba egy percre. Elnézést.

Udvariasan feláll, amikor elhagyom az asztalt. Egy korombéli fiútól ilyen nagyon szokatlan lenne. De tőle nem az.

Igazából nem volt semmi dolgom a mosdóban, csak azért akartam kimenni, hogy rendezzem a gondolataimat.

A szűk kis helyiség szerencsére üres. Csend van és félhomály. És én csak állok szemben a tükörképemmel, tanácstalanul, és bizonytalan érzésekkel.

Mit akarok ettől az embertől? Ő vajon mit akar tőlem? Talán többet is, mint ahogy azt a reptéren feltételeztem róla.

Pár hete, amikor sűrűbben tudtunk találkozni, úgy éreztem, hogy igaza van Teklának, és tényleg nincsenek véletlenek. És most már azt is elhiszem, hogy Tibor komolyan gondolta a folytatást. Mert végül csak eljött. Ugyanakkor, még mindig kétség van bennem, hogy ha annyira akar engem, miért tartott ennyi ideig, hogy előkerüljön?

Ismét hallom a gúnyos belső hangot a fejemben: "Csak arra vagy jó, hogy az uraság első szavára ugorj, ha neki kedve támad pár kellemes órára. Vajon mi fog történni, ha megkapja, amit akar?..."

A szívemet elszorítja a kétely. Az a furcsa, elsötétülő tekintet pedig ijesztő volt, amit véletlenül megláttam. Tudom, hogy nem nekem szólt, mégis rossz érzést keltett bennem.

… Megmosom az arcom. Ha felfrissítem magam egy kicsit, talán sikerül jól dönteni. De nem maradhatok túl sokáig a mosdóban, határoznom kell végre. Akarom a folytatást, vagy nem?

A mosdóból visszafelé jövet azt figyelem, hogy mennyire elüt a közegtől az egész megjelenése: a magassága, az öltözete. Még az a feszes, büszke tartás is, ahogyan ül az asztalnál, és a kávéjába kortyol. A tarkóján felnyírt haja láttatni engedi az erős nyakát, amely most kivillan az inge gallérjának takarásából. Nem is értem, miért, de ez is erős hatással van rám. Egyre erősebb fizikai vonzalmat érzek iránta, és ez megijeszt. Akármennyire is bizalomgerjesztő Tibor személyisége, megbízhatok- e benne?

Tudom, csak az számít igazán, hogy most itt vagyunk. A szívem ellágyul, ahogy a távolból figyelem. Egyre csak mentegetem magamban: az elmúlt hetekben számtalan rövid szöveges üzenet és telefonhívás igazolta, hogy valóban érdeklem. Arról pedig fogalmam sincs, mennyi akadályozó tényezőt kellett legyőznie, hogy újra eljöhessen hozzám. Ugyanakkor… ha mindig olyan sok időt tölt külföldön, vajon mennyi esélye van egy normális kapcsolatnak?

Bárcsak tudnám, hogy én mit várok tőle! Csak abban vagyok biztos, hogy egy ilyen liezontól kiborulna a családom. Persze, csak ez az indok még nem tartana vissza semmitől. Az már inkább, hogy két teljesen más világban élünk. Tibor nem egy hétköznapi ember, ez nyilvánvaló. Az átlagnál sokkal mozgalmasabb az élete, ráadásul nem egy szokványos színvonalon.

Ha komolyabbra fordulna köztünk a viszony, be tudnék-e illeszkedni az ő köreibe? Tartok tőle, hogy nem menne. Ha egyáltalán felvállalná a kapcsolatunkat. Mert továbbra is ott van a lehetőség, hogy ő valójában csupán egy lehetséges szeretőt lát bennem. Azt viszont nem vállalnám be. Igaz, nem láttam gyűrűt az ujján, de ettől még lehet komoly kapcsolata. Nem akarok másodhegedűs lenni. Pedig a fizikai vonzalmon túl, teljes valójával is erőteljes hatást gyakorol rám. Nem tudom behatárolni ezt az érzést. Nem nevezném szerelemnek. Akkor viszont micsoda?!

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE