Egy álom vége

Zuhogó esőben áll a Big Ben. Az óra éppen elüti a delet, s megszólal a szokásos dallam. A világ leghíresebb időmérőjének harangjátékát még az angol gyerekek is jól ismerik. Londonban ebben az időben szokás szerint irodisták hada teszi le a tollat, hogy a legközelebbi parkba vonuljon el a szokásos napi szendvicsével. Azonban ma erről szó sem lehet. 

A több órája tartó  londoni esőben nagyon különös elhivatottság kellene ahhoz, ha valaki ezen a napon is a szabad téren szeretné elfogyasztani az ebédjét. A Westminster Bridge és a St. James Park között húzódó Birdcage Walk széles sugárútján máskor turisták, járókelők tömege halad. Most itt-ott színes esernyők alatt siető magányos alakok igyekeznek a dolgukra, talán éppen az ebédjüket elkölteni, de a szokásos képhez képest a járdák szinte kihaltak. A hagyományokhoz ragaszkodó angol gyomor számára szinte szent időpont az ebéd ideje.

Ám nem mindenki számára az. Egy taxi áll meg a Westminster-palota, az angol parlament épület keleti szárnya előtt. Az utas nyugodtan kiszáll, az esernyőjét ráérősen nyitja ki, nem érdekli az átnedvesedő ruhája sem. Láthatóan vár valakire. Időnként az út szemközti oldalára, a metróállomás kijárata felé a pillant. Sötét, háromnegyedes kabátjának a gallérját felhajtja, elgondolkodni látszik. Fején szürke kötött sapka, a nyakában feketeszürke csíkos sál. Az esőben nem válik nyilvánvalóvá az öltözete eleganciája, csak aranyórája csillan meg, ahogy kis idő elteltével automatikusan rápillant a számlapra. Néhány perc elteltével int a taxinak: menjen nyugodtan a dolgára. A kocsi lassan elhajt. Lassan vánszorognak a percek. A harangjáték már régen véget ért, a hatalmas óra mutatója már a számlap negyednél jár. Az alak egyre növekvő türelmetlenségét jelzi, hogy előbb nyugtalanul toporog, majd fel-alá sétál a mind nedvesebb járdán. Időközben az eső alább hagyott, már csak szemerkél.

A magas, széles vállú férfi becsukja az esernyőjét. Akkor pillantja meg az út szemközti oldalán a piros bőrdzsekis, combközépig érő csizmát viselő, lobogó vörös hajú nőt, aki már integet is felé. Nyakában hanyagul megkötött fekete sálat visel, a bőrdzseki alatt meleg tweed kabátkát.
– Hello, Tibor! – kiáltja át a túloldalról. A zebrán a lámpa éppen akkor vált, s már szalad is át az úttesten, magas sarkú csizmája ellenére könnyed, szinte légies léptekkel.
– Darling, ne haragudj, hogy késtem, csúszott a forgatás, átöltözni sem volt időm, láthatod… – hadarja a nő lendületesen, finoman affektálva. Szemén kissé elmosódott az eltúlzott szemfesték az esőtől. Laza mozdulattal összefogja, megcsavarja elázott haját.
– Semmi baj. Én is csak nemrég értem ide. A megbeszélésem is elhúzódott kissé.
– Jól ment a tárgyalás? Sikerült pénzt szerezni? – hangzik a sürgető kérdés.
– Sajnálom Clarissa, ezúttal nem. Más forrásból kell megszerezni a filmetek költségvetésének maradékát. Nem voltak megelégedve a múltkor a termék megjelenítésekkel.
– Ó. Ez rossz hír. Akkor valami mást kell kitalálni.
A csalódott hang hallatán, a férfi arca megkeményedik.
– Már mondani akartam… Én kiszállok. Eddig is csak a kedvedért foglalkoztam ezzel a témával, de most nincs időm többé rá. Tudod, hogy új érdekeltségeim vannak a tengerentúlon. Nagyobb szükség van most ott rám. Ezért, ha nem haragszol, most már inkább a saját cégeimre koncentrálnék. A hét végén vissza is utazom New York-ba. S azután rögtön Magyarországra megyek. Ott is sok most a tennivalóm.
– Elhagytam a sapkámat valahol – közli a nő, mintha nem hallotta volna az előző mondatokat. – Remélem, nem fogok megint meghűlni. Most van a legnagyobb hajtás, Tony az őrület határán van… De hiszen tudod, milyenek ilyenkor a rendezők – teszi hozzá kissé félrehajtott fejjel fölsandítva a csaknem két méter magas férfira.
Tibor tüstént lekapja a saját fejfedőjét. Jól sejti, hogy a minden mozdulatát, mondatát jó előre megtervező asszony szándékosan nem akart reagálni a bejelentésére.
– Nem, egyáltalán nem tudom. És nem is akarom megtudni. De ami a sapkát illeti… Ez megfelel? Nem igazán a te színvilágod, de ha szükséghelyzet van, talán megteszi. Csak hogy meg ne fázz…
– Ó, te hős lovag! – nevet fel a színésznő halk kacajjal.
– Köszönöm. Gyere, menjünk haza. Ma már nem kell visszamennem a forgatásra. Ebédeltél már? Finomat főztem az este, az egyik kedvencedet. A hűtőben vár ránk. Szépen megebédelünk, közben megbeszéljük, amit mondani akartál, aztán ágyba bújunk és reggelig ott is maradunk… Mit szólsz hozzá, jól hangzik, ugye?
A férfi egy pillanatig tétovázik.
– Rendben.
Tulajdonképpen miért is ne érezzék jól magukat – és egymást? Házastársak között ez lenne a normális. Ha ugyan az övék valaha is egy szokványos házasság lett volna... – miközben ezen morfondírozik, Clarissa átveszi a dolgok irányítását.
– Gyere már, ne ázzunk itt tovább! – ragadja karon férjét az asszony. Nem ütközik ellenállásba. Tibor hagyja magát elvonszolni a metróhoz vezető lejárathoz. Főként udvariasságból nem akar tiltakozni. Meg aztán, van is mit megbeszélniük. Az összebújós játék gondolata nem különösebben hatja meg. Azok az idők elmúltak…

Clarissával a kapcsolatuk sosem volt hétköznapi, a frigyük pedig mintha csak paródiája lett volna annak, amit ő valamikor a házasság intézményéről elképzelt. Ma már nehezen értette meg egykori önmagát, aki annak idején egy furcsa tudatállapotban lebegve, életének talán legrosszabb döntését hozta meg. Amikor ráeszmélt, hogy hibát követett el, nem futamodott meg, inkább megpróbálta a helyzetből a legjobbat kihozni. Voltak előnyei is ennek a kapcsolatnak – és ő ezekkel élni tudott. Hasznos társadalmi kapcsolatokat, előnyös üzleti lehetőségeket jelentett az, hogy egy ízig-vérig angol híresség vezette be a londoni társasági életbe. Ám mostanra elérte azt, hogy a saját személyisége és üzleti sikerei miatt tiszteljék őt üzlettársai, nem volt már szüksége senki közbenjárására. Tulajdonképpen elégedett lehetett volna az életével. De hiába kapott meg szinte mindent az élettől, amire vágyott, mégis üresnek érezte azt.
A felszínen minden tökéletes volt – miközben lassan omladoztak a házasságuk pillérei. Külső szemlélők számára még láthatatlan volt, ami a színfalak mögött zajlott, mert mindketten adtak a látszatra. De Tibor jól tudta, hogy ennek egyszer véget kell vetni. Az elhatározás, hogy véget vessen a status quo állapotának, jó ideje érlelődött benne. Azonban a felesége, aki a hétköznapok során is nehezen lépett ki színésznői minőségéből, mindebből sokáig semmit nem vett észre. Hiszen ő nem is törődött soha mások érzelmeivel, csak a saját szükségletei és céljai vezették. Azt élvezte, ha az emberek lelkesen követték, és engedelmeskedtek az akaratának.
Tiborral nem volt könnyű dolga – de végül megszerezte, amit akart. A jóképű, gavallér magyar üzletembert, akiben legrosszabb napján is több férfiasság van, mint a hideg angol úriemberek többségében! Kevert vérűként Clarissába is több temperamentum szorult, mint sok honfitársába – talán ezért is volt olyan imponáló számára Tibor energikussága. A nézeteltéréseik eddig legtöbbször az ágyban értek véget. Ám a férfi most keményen elhatározza: ezúttal nem enged az érzékek csábításának. Túl sokszor történt már ez így. Nem halogathatják tovább, hogy végre tiszta vizet öntsenek a pohárba! Azonban olykor a valóság mást hoz, mint amit elhatározunk. Az ösztönök és késztetések nagy kísértést jelentenek, különösen egy olyan nő esetében, mint Clarissa.

***

Reggelre ébredve, Tibor csalódottan konstatálja, mi történt az este: a kandalló melege, a tűz fénye, ráadásképpen egy érzékeket eltompító, jó erős óbor, s ráadásképpen mindehhez a boszorkányosan rafinált női praktikák, megint ugyanazt eredményezték.
– Basszus! – mordul fel anyanyelvén önkéntelenül, és nagy sóhajtással talpra ugrik. Dühösen ökölbe szorítja a kezét: Clarissa megint sikeresen behálózta őt, és ismét az ágyban ért véget az este. Pedig most igazán nem lett volna szabad! Hiába a kemény elhatározás: megint elbukott! Érzi, hogy a fejébe tolul a vér. Tudja, hogy hibát követett el. Ő, aki egyébként minden más esetben a lehető legkövetkezetesebben szokott eljárni, most sem tudott úrrá lenni feltámadó szenvedélyén. Cseppet sem vigasztalta az a tudat, hogy Clarissa mennyire mestere annak, ahogy a férfiakat az ujja köré csavarja. Valóban különleges érzéke volt ehhez, és sosem voltak aggályai. Tiborral amúgy sem kellett megjátszania magát: senki mással nem tudott olyan magasságokba eljutni, mint vele. Ha gyengülni érezte a köteléket kettejük között, mindent bevetett, hogy mindent és mindenki mást feledtessen a partnerével. S eddig mindig sikerrel járt. Ahogy most is. Márpedig ez nem mehet így tovább!
Miközben újabb elhatározása jut, a ruháit gyorsan magára kapkodja. Az inge csöppet meggyűrődött, de a kiváló minőségű, makulátlan zakó jótékonyan elrejti a ráncait. A kandalló párkányán álló órára pillant. Mindjárt nyolc óra. A gépe három óra múlva indul New Yorkba. Nem késheti le! És még egy fontos beszélgetésnek is bele kell férnie az időbe! Kihúzza magát, majd mélyen beszívja a levegőt.

Felszegi a fejét, és körülnéz, merre lehet a felesége.
– Egyszer végre túl kell esni már azon a nyomorult vitán! Akármi lesz is, ha tányérok fognak is röpködni a fejem mellett, most már egyszer s mindenkor le kell ezt zárni! – mondja magának félhangosan, még mindig magyarul. Közben a keze önkéntelenül ökölbe zárul. Aztán dühösen fújtat egyet. Nem lesz ez így jó. Ilyen haragosan nem lehet csatába menni. Bármennyire is szorítja az idő, rá kell szánnia pár percet arra, hogy lehiggadjon. Tudja jól, hogy a heves összeütközések többnyire nem a megfelelő eredményhez vezetnek.
Lassan végigjáratja tekintetét a napfényben fürdő kis tetőtéri lakáson. Barátságos, meghitt zug lehetne a mindennapok mókuskerekében: csupa finom árnyalat, sok-sok könnyű függöny, tükrök és rengeteg zöldellő növény. S a falakon mindenütt bekeretezett fotók: töméntelen mennyiségben: színi előadások pillanatképei, portrék egy színésznő tündökléseiről, s néhány közeli, művészileg megkomponált imázs fotó. Elvétve egy-két közös kép, nyaralások emlékei. Kár, hogy ő sohasem érezte sajátjának a közös életük színhelyét. Igaz, ahhoz túl kevés időt töltött itt, főleg az utóbbi években, amikor ha tehette, inkább üzleti ügyeit intézte, akár Magyarországon, akár másutt. Ez a lakás mindig is inkább a felesége otthona volt. Ő rendezte be, s ő élt itt az év legnagyobb részében, zömében egyedül. Tibor nem is házigazdaként, csupán átutazó vendég volt itt.
– Ideje volna eladni – konstatálja magában, és az ablakpárkányhoz lép. Elgondolkodva néz ki a városra, amely most szokatlanul kedves arcát mutatja. A házak teteje közt kivillanó St. James Park fái rügyeznek, világos zöld színük már a tavasz közeledtét jelzi.
– Szép lehet most a Duna-part otthon... – villan az eszébe hirtelen. Felsóhajt.
– Már csak néhány nap, és otthon leszek végre újra – gondolja.
Az étkezőből halk zajokat hallani. Az ablaktól elfordulva, Tibor lassan a hangok irányába lépdel.

Megáll az ajtóban, csöndben figyeli az előtte kirajzolódó képet. Clarissa készíti a reggelit. Látványnak sem utolsó, ahogy a válláról lecsúszó selyem köntösében tesz-vesz az asztal körül. Nem mindennapi nő. Minden szabályos rajta: az arca, az alakja, a gyönyörű haja. Törekszik is a tökéletes megjelenésre, de sosem kellett magát túlzottan megerőltetnie azért, hogy bárhol megjelenik, feltűnést váltson ki a szépségével. Ő az a nő, aki mindent megtesz azért, hogy elismert "Valaki" legyen, aki az utcára kilépve ennek megfelelően is viselkedik – de azt kevesen sejtik róla, milyen lelkesen főz és milyen kemény munkát jelent a számára ledolgozni a gasztronómiai élvezetek nyomát. Teljes sikerrel. A dereka karcsúságát egy huszonéves lány is megirigyelné. Igaz, gyermeket nem szült soha. Helyette inkább többórás napi edzéssel és szépségfarmokon történő önéheztetéssel sanyargatta a testét.
Tibor ezt sokáig pótcselekvésnek gondolta. Hiszen évekig mindent megtettek azért, hogy legyen gyermekük. Legalábbis ő úgy tudta. Addig a napig, amíg ki nem derült az igazság. Szomorúan méregeti most a nő tökéletes alakját. Eszébe jut, mennyire csodálta sokáig, és milyen boldog volt, hogy egy ilyen asszony párja lehet. De aztán valahogy minden kiüresedett. A becéző szavak erőltetetté váltak, a másik meghódítása győzelmi kényszerré vált. A szenvedélyes ölelésekből szeszélyes macska-egér játék lett. A szerelmük gyümölcse túlérett, megerjedt már. S végül az is kiderült, hogy a légvár alapvetően hazugságokon alapult.

Tíz év a kukában. Ennyi volt. Boldogan telt együtt ez a bő évtized? Vagy végig csak áltatták magukat? Annak idején, közel a negyvenhez, sok rövidebb-hosszabb kapcsolat, ragyogóbbnál ragyogóbb nőkkel való ismeretségek után egyszer csak úgy döntött: megállapodik. Maga sem tudta miért cselekedett így: talán a magányos jövőtől való félelem indította arra, hogy korábbi agglegény-életét feladva, a nős férfiak táborát erősítse. A barátai sem értették a hirtelen pálfordulás okát, különösen azt nem tudták elfogadni, hogy egy fennhéjázó, a magyar értékeket cseppet sem becsülő asszonyt vett el, akinek esze ágában sem volt angol gyökereit feladni, ugyanakkor ezt elvárta volna a házastársától. Tiborban is volt némi kétely, s amúgy sem akarta egészen eldobni a korábbi életét. Óvatosságból megtartotta a szülei házát (ahová angol feleségét soha nem vitte el), és vett egy lakást London szívében. Ám a közös élet nem volt olyan felhőtlen, amilyennek az előzmények alapján ígérkezett. Az új asszonynak már az első hónapokban extra igényei támadtak, s olyan mértékben kezdte költeni a pénzt – Tibor szerint felesleges és túlzottan drága ruhákra, ékszerekre, szükségtelen sebészeti beavatkozásokra – , hogy a férfi rákényszerült a hitelkártyája letiltására. Ettől persze a színésznő tombolt, még jó darabig játszotta a sértett hercegnőt, s úton-útfélen azt adta elő, hogy a férje a fogához veri a garast. Végül Tibor kénytelen volt engedni, mert az egész ügy túlzottan kínossá vált. Ez volt az első nagyobb törés a kapcsolatunkban. És ettől kezdve Clarissa allűrjei olykor szinte elviselhetetlenné tették az együtt töltött időszakokat. Bár a férfi elismerésre méltó angolos hidegvérrel csillapította fel-fellobbanó, kitörni készülő indulatait, egyre gyakrabban vette észre magán, hogy alig várja azt a percet, amikor végre a Budapestre tartó repülőgépen ülhet. Mindemellett, egyre jobban vágyott volna már egy gyermekre. Végtére is, lényegében ezért házasodott meg, s eleinte azt hitte, hogy a felesége is erre vágyik. Hiszen mi más lehetne a világ legtermészetesebb dolga egy házasságban?!

– Csakhogy felébredtél, édes – néz fel Clarissa eltúlzott mosolygással, mint egy angol előkelőség. Beszédmodorát akkor polírozta tökéletessé, amikor a színi tanulmányaival párhuzamosan beszédórákat vett a szakma egyik kiválóságától. Csupán bizonyos szélsőséges érzelmi helyzetek hozták ki annyira a sodrából, hogy a tanult modorosságokról megfeledkezzen.
– Éppen időben. Készítettem reggelit. Hozom is rögtön – közli és sarkon fordul, s már jön is vissza a konyhából, egy óriási tálcát egyensúlyozva. rajta hamisítatlan, illatozó angol villásreggelivel. Tibor udvariasan hozzálép, szertartásszerűen arcon csókolja, majd az asztalhoz ül.
Clarissa egy pillanatra megrökönyödik. Szokatlan ez a merev ridegség. Hová lett a tegnap esti szenvedély? Érzi a feszültséget, s már tudja: nem hitegetheti tovább magát. Végérvényesen megváltozott kettejük viszonya. Valójában a férfi már tegnap is kissé furcsa volt. Mintha elhallgatna valamit. A sorozat sikere sem érdekli már. Mi történhetett? Vajon tényleg üzleti jellegű probléma van a háttérben? Vagy rájött valamire?
Az asszony úgy dönt, jobb egyelőre nem firtatni a témát. Egyébként is, étkezés közben nem szokás kényes témákat felhozni. Felemeli a teáskannát, hogy italt töltsön mindkettőjüknek. Kérdőn a férfira néz. Amaz rábólint. Reggeli közben egyikük sem ejt egy szót sem arról, ami valójában foglalkoztatja. Ha sejtené, hogy a férfi mit szándékozik közölni vele, bizonyára még tovább húzná az időt.
Tibor mohón, idegesen eszik, a falatokat szinte meg sem rágva. Az asszony figyelmesen, elgondolkodva nézi őt az asztal túlsó végéről.
– Ennyire éhes voltál? – kérdezi, amikor partnere a szalvétát a szájához emeli.
– Másra vagyok kiéhezve – közli a férfi, de egyáltalán nem évődő hanghordozással. Az arca a szigorúságig komoly.
– Beszélnünk kell, Clara. Ez most komoly.
– Tudni akarom, mi az igazság.
– Mármint, mivel kapcsolatban? – felel amaz tettetett vidámsággal.
A férfi néhány pillanatig hallgat. Tekintete komoran sötétlik. Szinte vágni lehet a csendet.
– Azzal kapcsolatban, hogy miért nincs gyerekünk.
Clarissa egy pillanatra megmerevedik. Kínos, még feszültebb csönd támad.
– De Tibor, tudod jól… Most ez nem alkalmas időszak erre… Nagyon fontos nekem ez a főszerep…
– Ugyan már, Clara. Mindig ezt hallom tőled. Az a büdös nagy igazság, hogy neked mindennél előbb van a karriered, s aztán is folyton csak magaddal foglalkozol!
Az indulatos hangra a nő megrezzen.
– Hogy mondhatsz ilyet?! Amikor én mindent megtettem, hogy a kedvedre tegyek! Valahányszor itthon méltóztatsz lenni, sütök-főzök, körülugrállak!
– Te semmit nem teszel cél nélkül. Azt hiszed, nem tudom, hogy azért sürgölődsz annyit, hogy a hitelkártyádon mindig legyen elég pénz?!
– Nem állíthatod, hogy mindent a pénzért tettem! – visít fel elvékonyodó, ideges hangon Clarissa. Jól tudja: veszélyben lesz a luxus életszínvonala, ha a férfi berekeszti a támogatását. Színésznőként ugyan kimagasló a jövedeleme – de az életmódja fel is emészti azt.
– Tudod te, mi mindenről lemondtam a kedvedért?...
– Ugyan már, te és a lemondás… Ezt nem mondod komolyan! Clara, ez a mi teljes házasságunk egy vicc, egy csőd… Valahányszor kiteszem a lábam az országból, nem vagy te egyedül két egész napot sem. Azt hiszed, nem tudok a viszonyaidról? Legalább fél tucat nevet fel tudnék sorolni az elmúlt hat évből, az is nyilvánvaló a számomra, hogy mi van közted és Tony között… Ez a lakás egy átjáróház, ha nem vagyok itt!...
A súlyos szavak egy pillanatra arcul csapják a nőt. De már kifogásokon, és ellentámadáson gondolkodik.
– Azért te sem voltál egy szent!... Tibor gúnyosan felnevet.
– Haha, még mit nem. Te nem az a nő vagy, aki megérdemli a hűséget!

Ezt hívják nyitott házasságnak: egy idő után mindkét fél igyekezett a másik távollétében is kellemesen múlatni az időt. Egy Clarissához hasonló nárcisztikus embernek folyamatosan új megerősítésre van szüksége. Férje pedig nem tett mást, csupán folytatta a korábbi életét, miután rájött, hogy a felesége nem magányos akkor sem, mialatt ő üzleti úton van. Nem érzett lelkiismeret-furdalást, amikor újabb és újabb nőismerőseivel került közelebbi kapcsolatba "üzleti" útjain. És ilyen alkalmakból egyre több akadt. Különösen azóta, hogy egy kellemes vízparti ház birtokosa lett. A "magyar tenger" déli partján igazán jól lehetett szórakozni! De már kezdte unni a képmutató, kétlaki legényéletet. Az utóbbi években annyi csinos nővel volt már dolga, hogy már a hódítás öröme sem izgatta többé. A sok női test, amit ennyi idős korára látott, már minden vágyát kielégítette. Úgy érezte, mindent tud a szerelemről, amit tudni lehet – de ez lenne minden? Többre vágyott. Valami mást szeretett volna. Igazi érzelmeket, igazibb életet. És már tudta, hogy Clarissától azt nem kaphatja meg.
– Istenemre mondom, a házasságunk első éveiben hónapokig cölibátusban éltem, amikor nem voltam veled. Alig vártam, hogy visszatérjek hozzád. És gyermeket akartam tőled, te is tudod.
– Mit tehetek én arról, hogy nem lehet gyerekem?!
A nyilvánvaló hazugság tovább dühíti a férfit. Hiszen Clarissa éveken át hitegette, becsapta őt, majd végül bejelentette: nem lehet gyermeke. Óriási drámát adott elő, látványosan szenvedett. Hormonkezelésekre (vagy ki tudja, valójában hova?) járt és diétázott, még a dohányzással is felhagyott egy időre. Végül felhagytak a próbálkozással. Nemrég pedig – egy színtiszta véletlennek köszönhetően – kiderült, hogy valójában ő felelt a sikertelenségért! Műtétre is vállalkozott azért, hogy meddővé tegyék. Talán soha nem tudódott volna ki az igazság. De a Sors másképpen rendezte a dolgokat. Egy kétes hírű zugdoktor után nyomozó újságíró barátja lepte meg Tibort az információval. Ő eleinte képtelen volt ezt elhinni, de kétségbe vonhatatlan bizonyítékok, orvosi dokumentumok igazolták a hír hozóját.
Ez a hazug képmutatás volt az utolsó csepp a pohárban. Tibor érzi, hogy az agyát kezdi elönteni a vér. Egyre nehezebb fékeznie magát.
– Clara, ne magyarázkodj, semmi értelme – szól fagyosan, megfellebbezhetetlenül.
– Évekig áltattál, hitegettél a gyermekvállalást illetően, miközben jól tudtad, hogy semmi értelme nem volt a egésznek. De most ennek vége. Pont. És ne sok jóra számíts tőlem a jövőben. Tartásdíjra meg végképp ne. Azt már jó előre megkaptad, el is költötted.
– De Tibor!...
– Most fogd be, Clara. Minden kártyádat eljátszottad, a bizalmamat is. Valamikor szerettelek. Legalábbis szerettem azt a nőt, akinek láttalak. Akinek láttatni akartad magad. Kiválóan tudsz másokat manipulálni, kijátszani, és befolyásolni, ezt el kell ismernem. Sajnos én is hibáztam, mert beleestem a hálóba, amit szőttél. A barátaimnak volt igazuk: sosem kellett volna feleségül vennem téged. Egy idióta voltam. Elhomályosított a látásomat a szerelem… De most már tisztán látok…
A férfi hanghordozásában most már semmi nem emlékeztet az angolos modorra, nem ügyel arra, hogy gondosan megválogassa a szabatos kifejezéseket. A mondatok egyszerűsödnek, a kiejtett szavak egyre keményebben kopognak.
– Te most éppen szakítasz velem?!? – kiált fel a nő elvékonyodó hangon, hitetlenkedve.
– Pontosan! És ezt már rég meg kellett volna tennem!
Clarissa szeme összeszűkül. Sejti, hogy a játéknak vége. De őt nem utasíthatják vissza, és nem dobhatják el, mint egy megunt játékszert! Ezt nem tűrheti tovább! Felpattan az asztaltól.
– Micsoda egy csótány vagy te! – sziszegi dühösen. – Bezzeg tegnap este jó volt, hogy etettelek és kényeztettelek! – Felpattan, és indulatosan elhajítja a keze ügyébe eső első tárgyat, történetesen egy villát. Bár nem őt célozza, a villa éppen Tibor előtt áll bele az asztalterítőbe. A jelenettől mindkettejükben felszökik az adrenalin, de a férfi nem lepődik meg. Jól ismeri a felesége temperamentumát.
– Nem így terveztem… Ha jól emlékszem, te erőltetted, hogy bújjunk ágyba… – rántja meg a vállát.
– Te sem ellenkeztél! Egy cseppet se tartóztattad magad! Te aljas dög! – Clarissa ebben a pillanatban már nem tudja tovább türtőztetni magát, és már röpülnek is a tányérok.
Tibor ezt már nem várja meg, gyors mozdulattal hátralép.
– Fejezd ezt be, és váljunk el kulturáltan – kéri, már kicsit higgadtabb hangnemben.
– Na, arra ne is számíts! – vágja oda az asszony. Büszkén hátraveti vörös loboncát, és idegesen a hajába túr. Kihúzza magát. A gondolatai gyorsan száguldanak. Végül úgy dönt, nem égeti fel kettejük között az összes hidat. Túl nagy a tét, most nem érdemes indulatoskodni. Ha elég okos – márpedig ő az –, akkor meg fogja találni azt a megoldást, amivel megenyhítheti a férfi haragját.
Lehajtott fejjel a köntösét kezdi igazgatni. Ezzel időt nyerve, máris a következő lépésen töri a fejét. Ám Tibor nem várja meg, amíg az asszony terveket szövöget.
– Nekem most mennem kell – áll fel az asztaltól határozottan.
– Azt ajánlom, szedd össze a holmijaidat, mert hamarosan el fogom adni ezt a lakást.
Clarissa erre ismét felkapja a fejét.
– De hát… Hogy képzeled ezt?! Nem teheted!
– Márpedig megtehetem, és meg is fogom tenni. Természetesen ez beletelik egy időbe, de hogy lásd a jóindulatomat, időben szólok, hogy tudd, mire számíts.

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KLIKK IDE, ha látni akarod az összes közzétett fejezetet!) 

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

IDE KATTNTVA EGYBEN IS MEGVÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE