A karma mindenkire hat

Sokáig alhattam, mert amikor magamhoz térek, világos van, Tibor sehol. Illetve, tompán hallani a földszintről felszűrődő hangokból, hogy megint telefonál. A hangja ezúttal meglehetősen ideges, élesen pattogó. Még nem hallottam ilyennek. Hiányzik belőle a szokásos udvarias lágyság. Úgy tűnik, mintha le akarná rázni a telefonálót.

Álmosan kibotorkálok a fürdőszobába. Az emeleti fürdő még a lenti helyiségnél is hivalkodóbb és nagyobb. Aranyozott oroszlánszerű mancsokon nyugvó fürdőkád és márványberakásos zuhanyozó állnak itt szép rendben egymás mellett. A sarokban álló zuhanykabin falán egy óriási kristály felnagyított képe. Gyönyörű, sohasem láttam még hasonlót. Nem tudom hová tenni a látványt. Szinte sokkol. Úgy érzem magam, mintha egy elvarázsolt kastélyban, vagy ötcsillagos szállodában lennék. Mi szüksége ilyesmire egy magányosan élő férfinak? Ki tudja, mi igaz abból, amit a foglalkozásáról mondott? Egy playboy vagy maffiózó élhet így, ilyen rendkívüli körülmények között.
Morfondírozás közben nekikészülök zuhanyozni. Meztelen testemet látva a tükörben, eszembe jut a péntek este és a tegnapi nap délutánja. Össze vagyok zavarodva. Szeretnék rendet tenni magamban. Tudnom kell, hogy mi az igazság!
Tisztálkodás után gyorsan lesietek. Számtalan kérdésem van; annyi mindenről szeretnék beszélni Tiborral. De ő még mindig vonalban van, hosszasan hallgatja a másik felet, és csak hümmög időnként. Int, és udvariasan rám mosolyog, de látom rajta, hogy most nem szabad zavarni. Bocsánatkérően széttárja a karjait és kimegy a teraszra, telefonálni. Ez még hosszú beszélgetésnek ígérkezik… Talán jobb, ha most lefoglalom magam egy időre.
Eszembe jut, hogy pénteken délután, amikor megérkeztünk, láttam egy aprócska boltot a közelben. Hátha vasárnap reggel is kinyitnak. Az előszobában felkapom a táskámat. Tibor közben az ablak túloldalán most fennhangon magyaráz valakinek – biztosan most is munkáról van szó. De hiszen hétvége van! Megcsóválom a fejemet. Egy szalvétára ráfirkantom: "Boltba mentem. Mindjárt jövök", és kilépek az ajtón. Vicces érzés. Mintha én lennék a ház asszonya…
Elfelejtve aggodalmaimat, jókedvre derülök. Kint a puha zöld gyep és a szépen nyírt bokrok látványa még inkább megpezsdíti a lelkemet. A boldogság fuvallata gyorsan elszáll, amikor eszembe jut: vajon a kertet ki tartja ilyen szépen rendben? Mert az nem valószínű, hogy Tibor, hiszen ő – saját elmondása szerint is – szinte folyton úton van. Már többször említette, hogy sokat utazik: New York mellett más nagyvárosokban is tart fenn irodát és kiterjedt üzleti kapcsolatokkal rendelkezik a brit szigeteken is. Hol Londonban él hónapokig, hol az amerikai cégét igazgatja. Magyarországon vajon mennyi időt tölt el?

A kis üzlet nyitva van, így hamarosan friss péksüteménnyel felpakolva térek vissza a házba. A friss süteményillat eltereli a nyomasztó gondolatokat. Tibor is biztosan örülni fog, ha finomat ehet reggelire. Talán ezzel némileg kárpótolhatom a tegnap este miatt. Mert nyilván nem az szerepelt az elgondolásai között, hogy végigalszom a délutánt és az estét is…
Visszatértemkor ugyan elég komornak tűnik az arckifejezése, mintha rossz híreket kapott volna, de nem mond semmit, én pedig nem kérdezem. Ha üzleti ügy, semmi közöm hozzá. Ha pedig rám haragszik, csak mondja el, legalább megbeszélünk néhány zavaró dolgot.
Ezúttal a teraszon reggelizünk. A zöldellő, susogó fák gyűrűjében feloldódik, eltűnik a zavartságunk, megint jó hangulatba kerülünk.
– Mihez volna kedved, édes? Elmenjünk hajókázni, vagy inkább bújjunk ágyba? – kérdezi Tibor, két nagy falat mákos patkó között. – Megjegyzem, én az utóbbira szavazok.
Most már vidáman mosolyog rám, és ebből látom, hogy nincs harag. Boldogan nézek rá. Hogy is feltételezhettem, hogy a kedvessége csak álca volna. Ezt a ragyogó mosolyt nem lehet megjátszani! És miért is tettetné? Bárkit megkaphatna, miért éppen értem törné magát, ha nem lenne köztük láthatatlan kötelék? Eltűnnek az aggályaim, ám a kíváncsiságomon nem tudok úrrá lenni. Muszáj többet tudnom róla!
– Ezen még nem gondolkodtam. De… szívesen venném, ha egy kicsit mesélnél nekem a másik hobbidról, ez nagyon érdekelne.
– Az íjászatra gondolsz?
– Igen. Láttam, hogy tele van a hálószoba fala íjakkal és nyilakkal.
– És ez felcsigázta az érdeklődésedet?
– Kíváncsivá tett, és képzeld, álmodtam is velük nemrég.
Ekkor elmesélem neki azt az álmomat, amikor egy ismeretlen lovas elragadott és olyan íj volt a nyeregkápáján átvetve, amit eddig csak régi ábrázolásokon láttam.
Tibor nagy figyelemmel hallgatja a mesémet, majd közbeveti:
– Reflexíj, vagy visszacsapó íj a neve. Ez volt a honfoglaló magyarok legfontosabb fegyvere. – Mialatt beszél, az arca egyre inkább elkomorul.
– Miért álmodsz te ilyesmivel?
Vállat vonok.
– Ezt én sem értem. Nálad láttam először közelről ilyen fegyvereket. Azelőtt csak a történelemkönyvben találkoztam ilyesmivel.
Elgondolkodva méreget. Aztán hirtelen felveti a fejét, és merengő arckifejezéssel mered a távolba, valahol a fejem fölött elnézve.
– Akkor most én is mondok neked valamit. Az álmok kapcsán. Bár, előre bocsátom, hogy sosem érdekelt különösebben az álomfejtés. Viszont nekem is vannak fura képzeteim, különösen mostanában. Ugyanúgy, ahogy neked is. De nálam csak ebben az évben kezdődött. Azóta, hogy először találkoztunk… – Ezt már a szemembe nézve mondja, nyomatékosan ejtve minden egyes szót.
Felkapom a fejem. A hangja szokatlanul komoly.
– Ez már tényleg nem lehet véletlen.
– Hogy érted ezt?
– Szerintem ez nem lehetett csupán egy szimpla álom – Szünetet tart. Jól megfontolja a következő szavait. – Mert akkor nem álmodtuk volna ugyanazt.
– Micsoda?
– Én is többször láttam magamat álmomban hasonló helyzetben. Csakhogy én a lovon ültem. És azt hiszem, abban a jelenetben én voltam az a lovas, aki felkapott téged, ahogy ott álltál szerencsétlenül a mocsár szélén! De eddig nem ismertelek fel. Illetve, talán ezért tűntél mindvégig annyira ismerősnek…
Nem jutok szóhoz. Még mindig alig tudom felfogni. Mégis igaz lenne, hogy ez az egész nem is álom volt, hanem egy múltbéli emlék? Pedig tényleg csak ez lehet a magyarázat. De hát létezhet ilyesmi?!
– És… mi lett a vége? – kérdezem.
– Azt ne akard tudni – feleli halkan. Csak nézünk egymásra némán.
Ebben a percben Tibor nagyon fáradtnak tűnik. Megdörzsöli a halántékát, feláll. Némát átölel, de nem szól. Többet most nem is tudok kihúzni belőle ezzel a témával kapcsolatban.
Rossz érzés fog el. Nehéz megszólalni. Jókedvem már a múlté. Kezd ez az egész egyre félelmetesebbé válni. Már nem csak arról van szó, hogy az álom szimbólumokkal üzen. Ezek az álmok nem hiába érződtek annyira életszerűnek! Tibor is hasonló helyzeteket látott álmában! Ráadásul az összes érzékszervem működött. Most is fel tudom idézni a hangokat, szagokat, érzéseket. Ez az az igazi döbbenet: vannak álmaink, amelyek olyanok, mintha csak egy közös filmben szerepeltünk volna… egy korábbi életünkben. Mi történik velünk?
A köztünk beállt csendet váratlanul megtöri Tibor telefonjának éles hangja. Most az egyszer nem bánjuk, hogy valaki megint tőle várja a választ egy felmerült kérdésre.Amíg ő a napfényes vasárnap délelőttjét is munkával töri meg, én inkább kisétálok a kertbe. Kedvem volna a Balaton partján is járni egyet, de ezt kettesben még kellemesebb volna megtenni, ezért inkább megvárom, amíg alkalom nyílik rá.
Nem kell sokáig halogatnom a tervemet. Félóra sem telik el, s kedvesem újra feltűnik a teraszajtóban. Látom rajta, hogy már egészen más gondolatokkal van tele a feje, mint a reggeli beszélgetésünket követően. Felvillanyozódva siet hozzám, és ő is egy tóparti sétára tesz javaslatot. Természetesen örömmel beleegyezem.
Kézen fogva lesétálunk egészen a mólóig. Megcsodáljuk a közeli nádas felől érkező vadkacsákat és valamivel távolabb egy hattyúpárt. Nem sietünk, lassan ballagunk, időnként meg-megállva, csókot váltva. Úgy érzem magam, mintha egy romantikus kamaszkori andalgásban lenne részem. Legszívesebben minden másról elfeledkeznék. De nem lehet. Egy idő múlva ellenállhatatlan kényszert érzek arra, hogy ismét az álmaink témájával hozakodjak elő. Tudni szeretném, hogy Tibort miért zaklatta fel annyira egy álombéli esemény?

Nem szívesen áll kötélnek. Vállat vonva jegyzi meg:
– Én sem értem, mi jelentősége lehet az ismétlődő jeleneteknek, s az sem fér a fejembe, hogyan álmodhattunk hasonlót… De hagyjuk meg ezt rejtélyes véletlennek. Hogyan is tudnánk értelmezni?
– Pedig szerintem pont ezt kellene tennünk. Szerintem ez egy jelzés is lehet, amire figyelni kell. Vajon kik lehettünk előző életünkben, és mi közünk volt egymáshoz? Téged nem érdekel?
– Láttam, mennyire felzaklatott téged, amit legutóbb láttál álmodban. És nekem is voltak már nagyon kellemetlen kimenetelű vízióim… Miért jó a múltban vájkálni? Foglalkozzunk inkább a jelennel… – Csillogó tekintettel hajol felém, s húz közelebb magához. Finoman félretolom.
– De én beszélni szeretnék róla! Annyira nehéz magamban tartani! Főleg azért, mert nagyon rossz volt a vége… Nagyot sóhajt. Megáll, és a szemembe néz.
– Rendben. Feladom. Ha egyszer annyira kikívánkozik belőled, beszélj róla!
Amikor meghallja, hogy álmomban egy nagy késsel rohangáltam és bosszúálló nimfa módjára le akartam őt szúrni, ismét elkomorul az arca. Homlokráncolva méreget.
– Szóval úgy érezted, hogy megcsaltalak. Erre kész lettél volna rám támadni, akár meg is ölni?
– Sajnos igen. Legalábbis az álmomban erre készültem, azt hiszem. De mi van, ha nem csak álom volt, hanem egy kép a múltból?! Nagyon valószerű volt az egész...
– Nézd, egyáltalán nem biztos, hogy történt ilyesmi valaha a múltban. Hidd el, ez csak egy álom volt!
– Azért az mégiscsak furcsa, hogy egyes álmaink között mennyi hasonlóságot lehet találni, nem? Egyébként az egészben a féltékenység maró érzése volt a legrosszabb.
Mosolyogva ölel át.
– Csak nem egy álombéli nőre vagy féltékeny?!?
– Nem is tudom… Voltaképpen nem. De az is lehet, hogy a tudatalattim játszik velem. Talán egy kicsit féltékeny vagyok arra a rengeteg nőre, akikkel a munkád során kapcsolatba kerülhetsz. Igazából nem sokat tudok rólad, még most sem… Például, hogy volt-e már feleséged – nyögöm ki bátortalanul.

Tibor figyelmesen, kutató szemmel néz, mintha a tekintetemből akarná kiolvasni, mire gondolok valójában. Amikor újra megszólal, hűvösebben kopog a hangja.
– Nézd, valamit még nem mondtam el neked… Alapvetően még nős vagyok.
Rémülten nézek rá. A szívem hevesen kalapál, gyomrom összeszorul. Az elmémet elönti a harag. Hogy tehette ez velem?!?
Az izmaim megfeszülnek a vékony nyári ruha alatt. A bennem lévő ösztönlény feltámad, gyűlik bennem az adrenalin. Hosszú másodpercek telnek el, mire kapkodó lélegzetvételemet le tudom csendesíteni.
A csudába is, gondolhattam volna. Ez sok mindent megmagyaráz. De akkor én mit keresek itt? És miért nem mondta ezt el korábban? Ha tudtam volna, hogy felesége van, biztosan nem jöttem volna ide vele. Én nem akarok senkinek a szeretője lenni!
Biztos vagyok benne, hogy a szemem villámokat szór. Szólnom sem kell, és nyilvánvaló, hogy a váratlan fordulat mit indított el bennem. Látva az arckifejezésemet, Tibor a hallgatásomat támadásnak veszi. Védekező álláspontra helyezkedik.
– Ennek az egésznek nincs már semmi jelentősége! A feleségemmel régóta nem volt felhőtlen a kapcsolatunk. Úgy értem, hogy már azelőtt sem… Évek óta mentek köztünk a játszmák, és egy idő után rájöttem, hogy az egész csak légvár volt, hazugságokra épült minden! Amikor megismertelek, tudtam, hogy ez egy jel, hogy végre lezárjak egy történetet. Ami nem működik, azt nem szabad erőltetni, be kell végre fejezni!
– De azért elmondhattad volna… Nem voltál velem őszinte!
– Elmondtam volna mindent. Hamarosan. Amikor már valamelyest tisztázódnak a körülmények. De most még túl zavaros minden… Hidd el, én sem szeretem a hazugságot! Nem szeretek titkolózni sem. Ugyanakkor éppen azt akartam elkerülni, hogy felzaklassalak. Hiszen annyira jól éreztük magunkat együtt! Miért rontottam volna el a hangulatot ilyesmivel? – A hosszú monológot hirtelen megszakítja.
Hangját lehalkítva így folytatja:
– Sajnálom, ha úgy tűnik neked, hogy el akartam hallgatni. Nem így van – szögezi le végül, s hogy nyomatékot adjon a szavainak, közelebb hajol hozzám, és kezeivel gyengéden átfogja az arcomat.
– Túlságosan sokat jelentesz nekem ahhoz, hogy el akartalak volna riasztani. Igazából nincs jelentősége annak, hogy papíron még házas vagyok. Részemről vele mindennek vége, és ezt én már tudtára is adtam a volt páromnak. Tudja, hogy el akarok válni, és a folyamatot már hónapokkal ezelőtt meg is indítottam.
Kicsit kiengedek. Tétován kérdezem:
– Tehát akkor be is adtátok a válási papírokat? És ő... a feleséged, elfogadta a döntésedet?
Rövid szünet. A beálló lélegzetvételnyi csönd nagyon árulkodó. Hiába kezd utána hevesen magyarázni Tibor.
– Már elindult a válási procedúra, de sajnos nagyon elhúzódik. A szokásosnál kicsit bonyolultabb az ügy… – fejezi be a mondatot kissé elbizonytalanodva.
A második mondatra nem kapok kielégítő választ. Gondterhelt arckifejezése is árulkodó: ebből nyilvánvaló, hogy a dolog még nincs elrendezve. Lehet, hogy a felesége még most is szereti, és nem akar elválni? Talán komoly érdeke fűződik a kapcsolatukhoz? Nyomós érv, ha így van.
– Gyerekeitek vannak? – Ezt a kérdést még az előzőnél is halkabban teszem fel.
– Nincsenek. – Von vállat kedvetlenül. Majd felsóhajt.
– Ezt sokáig bántam, de most örülök neki… Valójában éppen ez volt az egyik probléma köztünk. Sokáig hitegetett, és következetesen a szemembe hazudott. Én pedig gyűlölöm a hazugságot, és nem tűröm el, hogy becsapjanak!
Tibor hangján érezni, hogy ez a téma a gyengéje, és hatalmas érzelmek társulnak hozzá. Dühét visszafojtani igyekszik, de a hangja megbicsaklik, és reszelőssé válik, ahogy folytatja:
– A szándékos félrevezetést nem tudom megbocsátani. Valamikor azt hittem, ő lenne álmaim asszonya. Hatalmasat tévedtem! Éveken át játszmákhoz használta fel a gyermek utáni vágyamat, ezzel tartott sakkban.
Ismét megáll. Lehunyt szemmel igyekszik visszanyerni a kontrollt az indulatai fölött.
– Már régóta nem működött az egész, igazából talán soha. De kitartottam mellette addig, amíg meg nem ismertem a valódi arcát, és meg nem ismertelek téged… Mert az, aki igazán hozzám tartozik, valójában te vagy – mondja végül ellágyulva, és mélyen a szemembe néz és én látom, hogy szívéből beszél.

Boldog zsibongás helyett borzongás fut át rajtam. Félek, hidegnek érzem a testemet. Az érzelmi sokkhatás egészen megrázkódtatott. Nem tudom kiverni a fejemből a horoszkóp és az álmok üzenetét. Valóban volt itt egy nagy titok, ami most napvilágra került. Legalább most már tisztábban látok, és ez jó. Ugyanakkor az aggodalmam erősödik. Mindketten túlságosan érzelmesek, impulzívak vagyunk. Most is nehezen palástoltuk a mélyebb indulatainkat.
Egy kos-oroszlán és egy skorpió – mert Tibor jegye nem lehet más, hiszen csak a skorpiók tudnak ilyen mélyrehatóan, ilyen kutató tekintettel nézni, mintha a veséjébe látnának a másik embernek… Hogyan is férnénk meg egymással hosszú távon? Talán sehogy. Nem vagyok túl optimista. Annál inkább óvatosnak kell lennem. Most már igazán muszáj megkérdeznem, mikor született pontosan! Ha furcsán néz rám, vagy kinevet, akkor is. Elhatározásomat azonban nem tudom azonnal megvalósítani, mert ebben a pillanatban ismét megszólal Tibor telefonja.
A készülékre pillantva újból elkomorul az arca.
– Ördögöt emlegetnek… – mormogja. Talán a felesége keresi. Kinyomja a készüléket.
– Talán jobb lenne, ha most hazamennék – vetem fel halkan.
– Ne tedd ezt, kérlek. Ne menj el. Még előttünk van csaknem az egész nap, amit együtt tölthetünk. – Átölelne, de én zavartan eltolom magamtól.
– Menjünk vissza a házba – kérem.
Szomorúan néz rám. Felsóhajt.
– Rendben. – A kezem után nyúlna, de én összefont karral, elgondolkodva indulok tovább a kavicsos sétányon. Nyoma sincs már a romantikus hangulatomnak, inkább sírni támadt kedvem. A fejem leszegem, rá sem tudok nézni. Lehet, hogy igazságtalan vagyok vele, és eltúlzott reakció az enyém, de képtelen vagyok most beszélgetni vele.

A házba lépve, megint megpróbál gyengéden megölelni. É5rintése mégis fájdalmas a lelkemnek; szinte kitépem magam a karjából.
– Kicsit magamra hagynál? Kérlek. Át kell gondolnom, hogy mit tegyek – nézek rá esdeklőn.
Szomorú tekintettel néz egy pillanatig. Majd megértően bólint. Feláll, kimegy a teraszra. Idegesen rágyújt, háttal nekem. Újabb döbbenet: eddig nem láttam cigarettát a kezében.
Rövid gondolkodás után előveszem a mobilomat, és kikeresem Tekla számát. Szükségem van a tanácsára.
– Tekla. Kérlek, segíts. Mit tegyek? Összezavarodtam. Furcsákat álmodom, és fura dolgok történnek velem. Illetve velünk – nyögöm a telefonba. Ő persze nem lepődik meg azon, hogy hol vagyok. Röviden összefoglalva elmesélem a fejleményeket.
– Azt hiszem, hiba volt ide jönnöm vele. Túl messzire mentünk… Azt hiszem, a legjobb most, ami tehetek, ha mihamarabb eltűnök – zárom a gondolatot hadarva.
Néném válasza meglep. Nem erre számítottam.
– Miből gondolod, hogy el kell jönnöd?
– Az az igazság, hogy megijedtem…
– Történt bármi konkrét, ami konkrétan megijesztett, vagy csak kifogásokat keresel?
– Kiderült, hogy Tibor még nős, az nem elég?!? Nagyon kínos lenne, ha netán idejönne a felesége és rajtakapna bennünket.
– És akkor mi fog történni?
Zavartan hallgatok. Ráeszmélek, hogy valójában ettől nem is nekem kell tartani. Tibor sokkal többet veszíthet rajta, hiszen éppen egy válóper közepén tart.
– Kislányom, miért mindig csak menekülni akarsz? – Tekla újabb kérdése megdöbbent.
– Gondolod, hogy inkább maradjak?
– Ezt neked kell tudnod, kis csillagom – érkezik a válasz a távolból.
Ez nem volt nagy segítség, gondolom az első pillanatban. De aztán megértem a lényeget.
Szembe kell néznem a múltammal. Ha nem tetszik, akkor is tudnom kell, mi történt velem, vagy mit tettem. Mert minden jel arra utal, hogy dolgunk van egymással. Itt az ideje, hogy megfejtsük az okát. Egyre nyilvánvalóbb a számomra, hogy Tibor és én bizonyosan nem véletlenül találkoztunk. Olyan erőteljes érzéseket kelt bennem, mint még soha senki. Erre csak az lehet a magyarázat, hogy már időtlen idők óta ismerjük egymást.
Felsóhajtok. Tibor után kullogok a teraszra. A nádból font kanapén fekve vár rám, tekintetével az eget pásztázva, karjait összefonva a nyaka alatt. Leülök a karosszék szélére.
– Nos? – néz rám kérdőn. – Megnyugodtál végre?
Látom, milyen szomorú a tekintete. Elszégyellem magam. Nekem itt legfeljebb a büszkeségemen eshet csorba. Tibor sokkal többet sokat veszíthet, nyakán egy válóperrel, mégis ide hívott, és kockáztatott, mert velem akar lenni.
– Maradhatok még egy kicsit? – kérdezem félénken. Mire ő boldogan felpattan, és szorosan magához ölel.
– Ó, te édes, te bolond lány! Hát persze!

Továbbra sem értem, mi történik velünk: hogyan lehetséges az, hogy valaki ekkora érzelmeket mozgat meg bennem a megismerkedésünk első perceitől kezdve? Tibor szeretettől csillogó tekintetét látva, az érzés kölcsönös. A csodába is, minek kell itt bármi értelmet keresni? Megint megfeledkezem a kételyeimről.
Ő kézen fog és maga után húz az emeletre. Mire fölérünk, egy szem ruha sem marad rajtunk.
– Azért most egy kicsit büntetést érdemelsz – mondja szándékosan elmélyített hangon, összeráncolt homlokkal, de a szeme nevet. Mi juthatott eszébe?
– Megmutatom neked, hogy mire való a nyílvessző egy hálószobában – közli velem és kihúz egy nyilat az egyik tegezből. Hozzám lép, és a vessző tollas végével végigsimít a melleimen, majd a hasam alján. Megborzongok, ahogy a könnyű tollak hozzám érnek. Nagyon csiklandoz, de nem akarok vihogni, csak felszisszenek. A visszafojtott nevetés kezd fájdalmassá válni, ahogy a nyílvessző lejjebb vándorol a testemen.
Eltolnám már a kezét, de ő játékosan hátracsavarja a karomat. Belecsókol a nyakamba és tovább folytatja az édes kínzást. Felzokogok és kizuhanok a karjából. Fölnyalábol a földről, a karjában visz az ágyhoz. Simogat és csókol. Meghalok és szárnyalok egyszerre. Visz a végzetem.

*********************************************************************************************************************

A történet folytatódik!!! (KATTINTS IDE, ha szívesen elolvasnád az összes közzétett fejezetet!)

A legnagyobb karmikus leckéket általában párkapcsolatainkon keresztül tanuljuk meg. Minden élethelyzetünk azt a célt szolgálja, hogy tanuljunk és fejlődjünk az életünk során.
A SZINASZTRIA - Időtlen szerelem című regény azt meséli el, miképpen változhat meg a gondolkodásunk az álmaink üzenete által, és mit tanulhatunk meg karmikus vonatkozásban a párkapcsolatainkról.

EZEN AZ OLDALON AKÁR  MEG IS VÁSÁROLHATOD A REGÉNYT KEMÉNYKÖTÉSŰ KIADÁSBAN VAGY ONLINE